1.-2. Fejezet

 

Első fejezet

 

Reagan

Fordította: Alice

 

Tudtam, hogy ez a nap pocsék lesz. Már akkor éreztem, amikor késve keltem, mert megint átaludtam az ébresztőt. Komolyan, olyan vekkert kéne vennem, ami úgy ordít, mintha tehervonat csapna át a nappalimon. Mert ha én alszom, azt halál komolyan veszem.

Kirohantam a szobámból, ügyesen kikerültem a Pomerániait, Fozzie-t – egészen addig, míg egyenesen bele nem léptem a még meleg kutyaszarba, csakhogy még rosszabb legyen.
Rögtön öklendezni kezdtem, miközben minden áldott ősét megemlítettem, aztán papírtörlővel lekaptam a lábamról a művét, és kiengedtema blökit a kutyaajtón át – ami mellesleg már benne volt az ajtóban, mikor megvettem a házat. Szerencsére nem az én kutyám volt, hanem a szüleimé, és ez volt az utolsó éjszaka, hogy vigyáztam a kis szőrcsomóra.

A takarítás több időt vitt el, mint hittem, így a késés is nőtt egy szép nagyot. De nem mehettem el otthonról úgy, hogy a házban kutya ürülék szag terjeng. És főleg nem akartam kakiszagúan beérni a suliba. A diákjaim túl kreatívak voltak ahhoz, hogy ezt szó nélkül hagyják.

Végül sikerült elindulni – csoda, hogy nem tört rám újabb katasztrófa az ajtóban. Már majdnem fellélegeztem, amikor rájöttem, hogy az a bugyi van rajtam, amit egy ruhamérettel ezelőtt kellett volna a kukába dobnom. Igen, AZ a bugyi. Az, ami a séta minden egyes méterén barátságot köt az ember hátsójával. Ránéztem az öltözékemre, és csak sóhajtani tudtam: hosszú, piros szoknya, középen egy szép kis szakadás, és egy szivárványszínű póló. Úgy néztem ki, mint egy hajléktalan, akit épp elütött egy Skittleskamion.

Természetesen, ahogy rohantam be a Radley Gimibe, ahol angolt tanítok, a semmiből előbukkant az igazgató, Tom Gallegan – és majdnem felkenődtem rá.Egy pillantást vetett rám, a szeme kikerekedett.

– Mi történt veled, Reagan?

– Rossz reggel. – Még a három reggeli kávémat sem volt alkalmam meginni, és anélkül nem vagyok ember, csak a zombiváltozata.

Tom megköszörülte a torkát, látszott rajta, hogy próbál nem röhögni a „szivárványt fingó unikornis” megjelenésemen.

– Hát, izé… lenne egy kis gond. Pár perc múlva iskolagyűlés, és Khloe beteg. Be kell ugranod a színpadra helyette.

És ezzel a nap hivatalosan is tovább romlott.

Khloe volt Tom asszisztense – ő szokott a színpadon szervezkedni, míg mi, egyszerű halandók, a háttérből figyeltük a műsort. Én ilyenkor Brooke-kal, a főiskolás legjobb barátnőmmel (aki itt lett az iskola tanácsadója), hátul szoktunk állni és – hogy is mondjam szépen – panaszkodtunk. Főként Elenára, arra a boszorkányra, akivel együtt jártam gimibe, és aki azóta is ott rontja a levegőt, mint háztartástan-tanár, pontosabban:Család, Életmód és Háztartástan tanáraként. Sokszor gondolkodtam rajta, mit is jelenthetne a CSÉÉH rövidítés valójában. Az én kedvenc verzióm: Csüggedt És Élősködő Hölgyemények

– Ööö, nem lehetne, hogy nem?

Tom keresztbe fonta a karját, megpihentette a sörhasán, és rám nézett. Mindannyian szerettük őt – nagyszerű ember volt, amolyan apa-figura volt –, de esély sem volt arra, hogy felmenjek arra színpadra, és úgy tegyek, mintha ott akarnék lenni. Tom hajlamos volt vég nélkül beszélni. Egyszer Brooke még keményen bele is könyökölt a bordáimba, mert állva elaludtam.

Végigmértem és ránéztem.  A szemébe néztem. A kezem a csípőmön volt, kicsit közelebb hajoltam, és farkasszemet néztem vele. Egyikünk sem pislogott.Egy darabig tartottam is a frontot, míg a bal szemem elkezdett rángatózni. A pasi profi volt. Végül feladtam.

Sóhajtottam, pislogtam párszor, és azt mondtam.

– Rendben. – Elindultam, figyelmen kívül hagyva a diadalittas mosolyát.

– Arra van a színpad, rossz irányba mész – szólt utánam.

– Előbb keresek Brooke-nál egy felsőt, mielőtt a gyerekek életük végéig gúnynevet aggatnak rám!

A diákjaimat szerettem, és ők is szerettek engem – de igazi kisördögök is tudtak lenni. Egyszer például úgy mentem órára, hogy papucs volt a lábamon és egy Twix a hajamban. AzOdaát-maratont okoltam, amit előző éjjel néztem. Viszont hallottam a suttogásukat, hogy azt hitték, szakítottam, és depresszióban tocsogok.

Máskor pedig sikerült úgy visszajönnöm a mosdóból, hogy a szoknyám a bugyimba volt tűrve, amit persze rögtön úgy értelmeztek, hogy „randim” volt a tornatanárral. Miután sikerültlenyelnem a számba toluló epét – mert senki sem akart büdös Steve-vel szórakozni, aki a dezodort még hírnévből sem ismerte, függetlenül attól, hogy Brooke és én hányszor beszélgettünk vele arról, milyen jó is a dezodor, tisztáztam velük, hogy baleset volt.

Brooke-ot épp akkor sikerültelkapnom, amikor indult az irodájából. Iskolai tanácsadó volt.

– Te jó ég, Ree – nevetett. – Ma reggel belenéztél a tükörbe egyáltalán?

– Késésben voltam. Van egy felsőd, amit kölcsönkérhetnék? Khloe helyett nekem kell színpadra állni.

– Igen, persze. A szekrényben van. – Kilépett az ajtón, és már ment is tovább. – Találkozunk a színpadon. Úgy tűnik valamit nekem is segítenem kell.

Hála az égnek, legalább nem leszek egyedül.

Gyorsan beléptem az irodájába és előkaptam a fekete inget, de amikor felvettem, káromkodtam egy cifrát. Brooke mérete csak egy számmal volt kisebb, de a melleimnek ez már kritikus különbség volt. A melleim úgy néztek ki, mintha ki akarnának buggyanni a gombok közül, melyek szinte könyörögtek az életükért. De legalább jobb volt, mint a szivárványos póló. Összeszorítottam a „lányokat”, hogy ne tűnjek vásári látványnak, és rohantam a tornaterem felé.

A diákok és tanárok között átfurakodva, pont akkor értem a színpadhoz, amikor megszólalt az utolsó csengő. Tom balra, a nyitott függöny mellé kísért, és egy hatalmas trófeát nyomott a kezembe. Brooke-nak egy zászlót adott, aztán lelépett. Brooke és én egymásra néztünk. Ő olvasta el a feliratot előbb, és csak annyit mondott:

– Ó! – suttogta.

– Ó? Milyen ó? – kérdeztem, miközben kezdett gyanúsan viselkedni.

– Elfelejtettük.

– Elfelejteni, mit? – A hangom már kezdett ideges lenni.

– Hogy ma jön Carter Anthony. – Összerezzent, ahogy az arcom elsápadt, és tudtam, hogy azért, mert hirtelen rosszul éreztem magam.

Carter Anthony.

Hogy a francba felejthettem el, hogy ő is ma jelenik meg?

Talán azért, mert valahova jó mélyre száműztem a tudatom leghátsó zugába.

– Minden rendben lesz – mondta Brooke. – Nem is kell vele beszélned.

– Igaz – bólintottam. – Meg amúgy sem fog emlékezni rám.

Akkoriban senki se emlékezett rám. Csak a háttérben léteztem. Soha nem beszéltünk.

Pedig valaha halálosan odavoltam érte. Ő volt A srác: menő, sportoló, focista, akire minden lány rácsapott. Én meg éveken át dédelgettem a kis reménytelen szerelmemet, míg aztán meghalt bennem, amikor hallottam, hogy a haverjaival együtt kiröhögi a duci lányokat. Ez éppen akkor történt, mielőtt elhagyta a várost, és elfogadta a nagy futballösztöndíjat egy másik egyetemen. Nyilvánvaló, hogy még mindig sztárjátékos volt, és két évvel ezelőtt átigazolt a városunk egyik NFLcsapatába, de nem tudtam, hogy melyikbe. Csakhogy ő továbbra is úgy döntött, hogy távol él a hazai stadionjától, és inkább a néhány órás autózást választotta. Lehetséges, azonban, hogy már volt ott egy lakása, és nem akart elköltözni onnan. Azt is hallottam, szintén, hogy azon gondolkodik, hogy visszaköltözik és letelepedik. Bár szinte semmit nem tudtam a sportról, sőt még a csapatokról sem, nem lepett meg a sikere. Már a középsuliban is zseniális játékos volt.

A legfrissebb hír, amit hallottam, hogy Carter a visszavonulását tervezi, és egy helyi főiskolán szeretne edzőként dolgozni.

Nem mintha követtem volna. Nem kukkoltam. Ez tényleg mind csak városi pletyka volt...Jó, egyszer – egyik este, két hónappal ezelőtt, amikor megtudtuk, hogy előadást fog tartani az iskolánkban – Brooke és én részegek voltunk és rákeresett a Google-ben.

Mivel a bugyim megint bevágott, így idegesen toporogtam, miközben Tom dühösen hadonászott, hogy menjünk már a helyünkre, oldalra a függönyhöz.

– Idióta szoros bugyi – morogtam, mert esélyem sem volt megigazítani.

A színpad túlsó végén, velünk szemben megpillantottam Elenát. Csillogott a szeme, mint egy csillagszóró, és pontosan tudtam, miért. Két évig a barátnője volt a gimiben, amig Carter el nem költözött. Most meg úgy feszített ott, mintha még mindig az övé lenne.Felhorkantottam, amikor ránéztem a ruhájára. És én még a felsőm miatt aggódtam. A csaj mellei majdnem kibuggyantak, konkrétan szabadságért könyörögtek.

– Mi olyan vicces? – kérdezte Brooke halkan.

– Ő.– Brooke Elenára nézett.

– Ó, ő! – A hangjából csöpögött a megvetés. Elena volt a legrosszabb. Az egyik leghidegebb ember, akivel valaha találkoztam. Olyan, mintha a gimiben ragadt volna és még mindig azt gondolta, hogy királylány.  Ő az a típus, aki reggel a saját tükörképével is közli: „Szerencsés vagy, hogy láthatsz.”

Amikor Tom végre a mikrofonhoz lépett, odasúgtam Brooke– nak:– A csaj mellei olyan feszesek, mintha egy betépett Disney-hercegnőé lenne.

Brooke fuldokolva próbálta elfojtani a nevetést.

– Bár fogadjunk, most inkább Dóra, a felfedező lenne – tettem hozzá.

– Miért? – kérdezte gyanakodva.

– Mert szeretné felfedezni Carter testét, nyelvvel, részletesen.

– És szerinted ő lenne az egyetlen?

– Igen.

A szememet fogattam, ahogy Tom már hosszú percek óta áradozott Carter Anthonyról, mintha az új Messiást konferálná fel. Biztos voltam benne, hogy Tom szerelmes volt belé, mint sok férfi az országban. Még a férfi tanárok is csorgatták a nyálukat. Kivéve Larryt, a harminchét éves matektanárt, aki szerintem még mindig az anyjánál lakott.

– Miért vonaglasz úgy, mintha sürgős dolgod lenne? – súgta Brooke.

– Mert van. Nagyon bevág – súgtam.

– Tessék?

– A bugyim. A fenekembe vág. Segítened kell kihúzni.

– Mi van?! – Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

– Naaa! – könyörögtem. – Nem bírom tovább. Rohadt kényelmetlen. Komolyan, a bugyim konkrétan smárol a segglyukammal.  Ez a szar meg túl nehéz, hogy egy kézzel fogjam, amíg megoldom a problémát.

– Reagan, nem hiszem el, hogy ezt…

– Emlékszel, amikor azt hitted, csomó van a melledben, és én tapogattam végig, mire kiderült, hogy csak egy pattanás volt? – sziszegtem.

– De…

–  Vagy amikor eltörted a karod, és segítenem kellett az öltözködésnél, a zuhanyozásnál és a vécén?

Tomra néztem,és úgy tettem, mintha figyelnék, és halkan ráförmedtem.

– Ez csak egy darab ruha, de nagyon idegesít.  Kérlek!

Éreztem, ahogy megmozdul mögöttem valaki, majd ujjakat a fenekemen, aztán az édes megkönnyebbülést.  Hála az égnek, a bugyi a helyére került. Csak az volt a furcsa, amikor a barátnőm megpaskolta a fenekemet utána.

– Köszönöm – sóhajtottam. – Na látod, nem is volt olyan nehéz.

Brooke viszont kikerekedett szemmel bámult rám.

– Reagan… – kezdte, de Tom hirtelen beleüvöltött a mikrofonba:– És most fogadják szeretettel Carter Anthonyt!

A diákok üvöltve tapsoltak. Én meg éreztem, ahogy minden izmom megfeszül.Valaki közvetlenül mellettem lépett fel a színpadra.

– Ha bármikor segítségre van szükséged, szólj bátran – mormolta el mellettem egy mély, ismerős hang, miközben a közönségnek integetett.

Carter.

Aztán odafordult, rám nézett, és – természetesen – kacsintott.

Abban a pillanatban egyszerre akartam hányni, sírni, nevetni és elájulni.Nem. Nem ő volt, aki a bugyimat helyreigazította. Nem lehetett az.

– Reagan…

– Nem! – sziszegtem. – Te voltál az. – Próbáltam megnyugtatni magam.

– Persze, hogy én – gúnyolódott Brooke. – Én súgtam oda, hogy bármikor szívesen újra segítek, és aztán kacsintottam rád.

Gyorsan elfordította a fejét.

Hm, gondolom, néha a halálos pillantásom tényleg működik.

Istenem, mióta állt a függöny mögött?

A francba, a francba, a francba! Nem, nem tudtam erre gondolni, vagy amit hallott…Hallotta, amit Elenáról mondtam? Kiejtettem a nevét? Aki éppen kéjes, „gyere, dugj meg” pillantásokat vetett rá, miközben ő a színpadon arról beszélt, milyen fantasztikus az élete.

Valójában nem hallottam, mit mondott, mert a fülem csengett, miközben a vér őrülten zubogott a testemben, mert idegösszeroppanásom volt.

– Reagan! – sziszegte Brooke.

– Mi van?

– Téged hívnak!

Megdermedtem. Tényleg? A mikrofonra pillantva láttam, hogy Tom dühösen mered rám, miközben integet nekem. Carter vigyorogva állt mellette. Legalább GerryUnderstock, egykiváló sportoló diák mosolygott.

– Mi van? – súgtam Tomnak, kicsit közelebb hajolva, felhúzott szemöldökkel, mire ő csak sóhajtott és megdörzsölte a homlokát.

– A trófea a kezedben Gerryé – mondta Brooke, miközben nevetett. – Menj, add oda, mielőtt Tom megfojt.

– Reagan – dörögte Tom a nevemet, mintha átkot szórna rám.

– Sokszor gondolt már rá, de soha nem tenné meg – suttogtam Brooke-nak. – Szeret engem. – Elindultam a mikrofon felé. Sőt biztos voltam benne, hogy Tom úgy tekintett rám, mint az örökbefogadott lányára. Mosolyogva álltam meg az örökbefogadóapám előtt, akit épp most fogadtam el, amit később el is fogok neki mondani, amikor megpróbál megölni.

Lefedte a mikrofont, és úgy morogta:– Legközelebb az értekezlet menetrendjét tűzöm a homlokodra, hogy legalább tudd, mi történik.

Oké, én voltam az idegesítő örökbefogadott gyereke.

– Tudom, de általában ott lent vagyok – intettem a fejemmel. – Rossz ötlet volt, hogy felengedtél a színpadra. Én könnyen elunom magam ott.

Az egyetlen módja az volt, hogy ne unatkozzam, amikor filmeket és TV műsort néztem. Még azokon a véletlenszerű napokon is sétálni kezdtem, amikor semmi más nem elégített ki. Brooke még a lázamat is megmérte, amikor elmeséltem neki. Azonban az első néhány alkalom után rájöttem, hogy élveztem.

Gerry felnevetett, mire Tom morcosan nézett rá, és akkor gyorsan elhallgatott. Carter pedig – a szexi izompacsirta – meg ott állt mellette és vigyorgott. Összehúzott szemmel ránéztem, és a vigyorát, széles, gúnyos mosoly váltotta fel. Volt valami az arcomon? Istenem, a szemei hipnotizáltak. Hirtelen kedvem támadt megfesteni vagy lerajzolni őket. Habár még mindig csak pálcikafigurákat tudtam rajzolni, így tudtam, hogy teljesen elcseszném. Míg meg tudtam magyarázni a hasonlat és a metafora közötti különbséget, a művészi képességeim katasztrofálisak voltak.

– Reagan, add oda a trófeát Carternek – szólt Tom.

Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a pálcikarajztól, majd bólintottam. – Persze. – Majdnem elejtettem, annyira ideges voltam. Odaléptem Carterhez, és szinte hozzávágtam a trófeát. Mindezt úgy tettem, hogy kerültem azokat a hipnotizáló szemeket.

– Reagan – szólított meg, és az a hang… mély, dögös, veszélyes.

Ne nézz rá, ne nézz rá, ne nézz rá – mantráztam. A francba! Ez a férfi maga a két lábon járó szex. És ő tudta. Sőt! Mindenki tudta, és én nem akartam a csapdájába beleesni. Abba, amely kétségtelenül elvarázsolna, majd BAMM, olyan gyorsan a barátzónába taszítana, hogy fel sem fognám, mi történt.

Ez nem történhet meg. Szóval figyelmen kívül hagytam a csalogatását, megérintettem Gerry karját és azt mondtam: 

– Gratulálok a díjadhoz.. a trófeádhoz, az izéhez, Gerry. Szép munka– nyögtem ki végül. A francba! Ki kellett jutnom onnan. Még egyszer megveregettem Gerry karját, majd sarkon fordultam és menekültem vissza Brooke mellé. A közönséggel szemben állva, miközben ők Tomot, majd Cartert hallgatták, suttogva kérdeztem:– Nagyon hülyén néztem ki?

– Totálisan.

– Köszi. Gondoltam. Akkor délután temess el!

– Rendben. Viszek bort is. És mondok valami szépet a sírodnál.

– Aranyből van a szíved.

– Erre valók a legjobb barátok.

 

MÁSODIK FEJEZET

REAGAN

Fordította: Alice

 

Természetesen semmi sem mehetett volna jobban számomra. Miközben a fenekemmel nekidőltem az asztalomnak, és az elsőéves osztályom feladatáról beszéltem, összerezzentem, amikor Wesley már milliomodszorra fújta az orrát. Olyan hangja volt, mint egy rohadt trombitának. Ami még rosszabbá tette a helyzetet – ha az, hogy a kórokozóit az iskolába hozza, nem lett volna elég –, az az volt, amikor elvette a zsebkendőt, és elkezdte vizsgálni a tartalmát. Mindenki tudta, milyen undorító Wesley; nem titkolta, és sok sikert hozzá, hogy az legyen, aki szeretne lenni… csak ne akkor, amikor attól felfordult a gyomrom.  Miközben lecsaptam a Ne bántsátok a feketerigót példányomat, Wesley-re mutattam.

– Ha még egyszer megnézed a taknyodat, lehet, hogy rád hányok – mondtam.

A diákok kuncogni kezdtek, hozzászoktak a kitöréseimhez. Wesley, a kis rohadt, pajkos vigyorral a pattanásos arcán felemelte a zsebkendőt.

– Ne tedd! – figyelmeztettem, egyenesen állva.

– Tanárnő – szólt valaki.

Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy Wesley-t bámuljam, így nem válaszoltam. Ő lassan széthúzta az összehajtogatott zsebkendőt.

– Esküszöm, felfordul a gyomrom és téged fog elérni, kölyök.

– Tanárnő! – szólt most már kicsit keményebben. Jenifer volt, egy kitűnő tanuló, aki az első sorban ült, legközelebb az ajtóhoz.

Behunytam a szememet, lehajtottam a fejemet, és sóhajtottam.

– Valaki kinyitotta az ajtót, ugye?

– Igen – kuncogott.

Istenem, kérlek, csak ne Tom legyen. Már így is eléggé dühös rám. Ha elkapna, hogy azzal fenyegetőzöm, hogy lehányok egy diákot, végképp mérges lenne.

– Az igazgató? – kérdeztem, felemelve a fejemet és kinyitva a szememet. Még mindig nem pillantottam az ajtó felé, amíg meg nem tudtam, hogy el kell-e futnom vagy sem.

– Nem – mondta Jenifer álmodozó hangon.

Végre elmosolyodtam, ellazult a testtartásom, és az ajtó felé fordultam… majd lefagytam, még mielőtt az arcomról leolvadt volna a mosoly.

Basszus!

Dupla basszus!

Carter Anthony volt.

Az ajtófélfának dőlt, újabb gúnyos vigyorral az arcán.

Azt hiszem, inkább Tomot látnám ott helyette.

– Áh… segíthetek valamiben? – kérdeztem.

Rossz terembe tévedt? Túl sokat ütötték a fejét, és elvétette?

Tűnj el, tűnj el, tűnj el!

És hirtelen úgy éreztem, azt akarom kiabálni „Kifelé, ez az én helyem!”, mint a Ghost című film szelleme. Összezártam a számat, nehogy tényleg kimondjam. A diákjaim tudták volna, melyik filmre utalok, mert megnézettem velük, azzal az ürüggyel, hogy releváns volt a korábbi szellem-történet írási témánk megértéséhez, de nem voltam biztos benne, hogy Carter ismeri. Nem tűnt filmnézős típusnak.

Mit keresett az osztálytermemben?

Kiegyenesedett és beljebb lépett. Az ajkai megrándultak, amikor elkerekedett a szemem a közeledésére.

– Lehet, hogy lemaradt a kiegészítő információkról, amiket az igazgató adott ma reggel. Kiválasztott osztályokhoz látogatok el, hogy megnézzem, van-e valakinek kérdése hozzám.

Észrevettem, hogy Wesley kinyitja a száját. Amikor gyilkos pillantást vetettem rá, gyorsan becsukta. Emlékeztető magamnak: Legközelebb, amikor Wesley miatt hányingered lesz, vedd elő a halálos tekintetedet.

– Nem – ráztam a fejem. – Itt minden rendben van. – Ez udvariatlannak hangzott?– Köszönöm, mindenesetre – tettem hozzá gyorsan. Ne pirulj el!

Felnevetett, és a fejéhez akartam vágni valamit, mert az a rohadt nevetés valami kellemeset csinált a gyomrommal. Kellemeset!

Soha. Soha nem fogok bedőlni a sármjának, annak, hogy jóképű, annak, hogy szép magasra nőtt, vagy a hatalmas látványos testének. Még a csillogó szemeinek és az édes ajkainak sem.

Felnőtt nő voltam. Kontrollom volt magam felett.

– Akkor, ha senkinek nincs kérdése, nem bánja, ha itt maradok egy kicsit? Szeretném nézni. Még soha nem hallottam olyan órát, ahol a tanár hányással fenyegetett.

A francba! Hallotta.

Idegesen nevetve megráztam a fejemet.

– Azt mondtam, hogy hányás? Arra gondoltam, hogy… – Nem volt semmi. Miért hagy cserben most az agyam? Kezemet a csípőmre téve Carterre szegeztem a tekintetemet.
– Egyébként éppen valami közepében vagyunk, és tényleg szeretném, ha az órámat nem zavarnák meg.

– De, tanárnő, ön is megszakította az órát a minap, amikor a mamája hívta – kiabálta Bradly.

Szemeim tágra nyíltak.

– Most nincs itt az ideje a hazugságnak, Bradly.

– De…

– Bradly!

A kis dacos követőim nevetni kezdtek. Carter is nevetett.

Megköszörültem a torkomat, és megemlítettem:

– Biztos vagyok benne, hogy Mr. Rogers, a testnevelő tanár, örülne, ha meglátogatná az óráját.

– Azt hiszem, próbál megszabadulni tőlem – Carter vigyorgott, és oldalra döntötte a fejét. – Ismerjük egymást valahonnan?

– Nem! – horkantottam fel gúnyosan, és aztán böfögtem. – Elnézést – nevettem. – Aztán ott van még a Háztartástan óra is. Valami finomság készül éppen. Megkóstolhatná.

Ezt Elena is imádná.

Megrázta a fejét. – Köszönöm a tippet, de itt is jól leszek.

A fenébe!

– Rendben – sziszegtem a fogaim között. Figyelmen kívül hagytam őt, bár éreztem, hogy az asztalom mögé megy, hogy leüljön a székembe, és visszafordultam az osztály felé. Wesley feltette a kezét.

– Igen, Wesley?

– Szeretném megkérdezni Mr. Anthonytól, milyen híresnek lenni.

Úgy tűnik, a gyilkos pillantásom nem hatott a kis rohadékra.

Összeszorított állkapoccsal mélyet lélegeztem az orromon át.

– Van még valakinek kérdése Mr. Anthonyhoz?

A diákok fele feltette a kezét. A többiek csak Carterre bámultak, mintha a kedvenc rágójátékuk lenne.

Miközben az egyik szememet dörzsöltem, mert kezdett rángatózni, az asztalom oldalához léptem, és Carterre pillantottam.

– Nos? – mondtam.

– Ó, azt akarja, hogy válaszoljak?

– Igen – vágtam rá.

– De azt hittem, nem szereti…

– Kérem, csak válaszoljon – csattantam fel.

Nevetve felállt és Wesley-re nézett.

– Őszintén szólva, a hírnév néha nagyon megterhelő lehet. Bárhova megyek, vigyáznom kell, mit mondok vagy teszek, mert az a médiába kerülhet.

– De minden csajt megdöngethet, akit csak akar – kiabálta Bradly.

Az egyik kezem a mellkasomra csúszott – nem akartam villantani a melltartómat – miközben a másik kinyúlt és felfelé mutatott.

– Bradly, az egyetlen döngetés, amiről ezen az órán szó lesz, az az, amikor a fejedet a padra koppintom. – Carter újra felnevetett. – A francba–, és a diákjaim nevetni kezdtek.

Miközben a kérdések folytatódtak, hozzátettem:

– Ha valaki még egyszer ilyen hülyeséget mond vagy kérdez, tényleg csinálok valami drasztikusat.

Csend lett.

Carter Josiah-ra mutatott.

– Stresszesnek érzi magát néha, mint irányító? – kérdezte Josiah.

– Tulajdonképpen igen. – Carter bólintott. – Bár szerintem ez bármelyik játékosnál előfordul. Csapat vagyunk. Nem csak rólam szól.

– Mit csinál egy vereség után? – kiabálta Stacy.

Amikor Carterre pillantottam, észrevettem az apró mosolyát.

– Amit szeretek csinálni: hazamegyek, megnézek egy filmet, eszek egy pizzát és megiszom egy sört.

Mit mondott?

Ez… annyira nem illett hozzá. Hallottam róla, hogy igazi partyarc, egy igazi Casanova a csajoknál is.

– Van barátnője? – kérdezte Ariel, és valamiért minden gyerekem szeme gyorsan rám szegeződött, majd visszafordult.

– Nincs – nevetett Carter.

– A tanárnőnek sincs pasija – kiabálta Wesley.

– De nekem van! – kiáltottam.

– Hogy hívják? – kérdezte Ariel.

Mondtam már, hogy szeretem a diákjaimat?

Hát most nem.

– Hát… James? – mondtam lassan. A francba, hogy kérdőn hangzott.

Néhány srác felhorkant, pár lány forgatta a szemét, Carter pedig felállt, megkerülte az asztalt, és a szélén támaszkodva hátradőlt. Egy kaján vigyor játszott az ajkán. Meg akartam csípni az arcát, hogy abbahagyja ezt.

– Mi a vezetékneve? – kérdezte Michael.

A francba! A vezetékneve?

– Blunt? – nyögtem ki.

– Szóval azt mondja, a pasija neve James Blunt, mint az az öreg énekes? – kérdezte Jenifer.

A fenébe!

Nem számítottam rá, hogy bárki is ismeri. Gonosz zsenik.

Idegesen a levegőbe lendítettem a kezem, és egy ideges nevetés szökött ki belőlem.

– Igen. Csak véletlen. – Megköszörültem a torkomat, és hozzáfűztem: – De eltérünk a témától. Mr. Anthony azért van itt, hogy a kérdésekre válaszoljon, nem pedig én.

Szerencsére kopogtak az ajtón. Mindannyian az ajtó felé fordultunk, ahogy kinyílt. Elena benézett, egy pillanat alatt végignézett a termen, majd megakadt a tekintete Carteren. Carter Anthony, aki randizott Elenával régen. Volt múltjuk. Egy múlt, ami újra fellángolhat, amint újra belekapaszkodik.
Érdekelt engem ez?Nem. Egyáltalán nem.Amúgy is, miért törődtem volna vele, amikor az volt a célom, hogy eltávozzon a teremből?

Összehúztam a szemem, miközben Elena édes mosollyal pillantott Carterre.Reflex volt. Amikor a közelében volt, mindig így reagáltam: összeszűkült szem, ökölbe szorult kéz, és egy halvány késztetés, hogy torkon vágjam.A szokásos.Végül is, pokollá tette a tinédzser éveimet, szóval természetesen volt vele egy kis elintéznivalóm.

A múltbeli szavai azonnal visszhangoztak a fejemben:

„Ó, nézzétek, itt jön a dagadt Reagan.Istenem, Reagan, mindjárt összetöröd azt a széket a súlyoddal.Reagan, büdös vagy.Megmostad a hájad között is magad?Reagan, miért nem eszel inkább a földről, mint az állatok?Bárcsak nem kéne mindig egy ilyen disznóval egy osztályban lennem.”

A körülöttünk lévő emberek nevetése és gúnyolódása kísérte mindig a kegyetlen szavait.

Elena belépett a terembe, és így szólt: – Itt vagy! Mr. Gallegan mondta, hogy még itt vagy. – Azzal Carter köré fonódtak a karjai, és finoman hozzásimult. – Miért nem jössz inkább az én osztályomba?

– De hiszen épp most jött ide! – szólt közbe Wesley.

Elena felpillantott Carterre, édes mosollyal, majd Wesley felé fordult és villámokat szórt a szemével. – Mr. Anthonynak fontos beosztása van, úgyhogy biztosan mennie kell tovább – mondta fagyosan.

– Csak a testnevelést, a matekot és az angolt kellett meglátogatnom – magyarázta Carter. – Nincs időm több órára.

Legszívesebben pacsiztam volna vele.

Elena kuncogott.

– Ó, biztosan nem bánod, ha ezt most rövidebbre fogod, és inkább beugrasz beszélgetni az én órámra – mondta mézes-mázosan, aztán rám villantotta a tekintetét. – Miss Wild, nem is vettem észre, hogy itt van. Ugye nem gond, ha elrabolom őt egy percre?

Na, ez volt az a pillanat, amikor örültem, hogy időközben kinőttek a csajgolyóim.

– Valójában, Miss Roup– mosolyogtam vissza –, Mr. Anthony épp a közepén van valaminek az én osztályommal. Talán legközelebb, amikor újra eljön, el tud látogatni majd az ön órájára is.

Ha a tekintettel ölni lehetne, már hat láb mélyen lennék elásva.

Olyan csend lett a teremben, hogy biztos voltam benne, a diákjaim levegőt sem mertek venni.És persze nem kerülte el a figyelmemet Carter pillantása sem – az a halvány, szórakozott mosoly a szája sarkában mindent elárult.

– Természetesen. Elnézést a zavarásért – mondta Elena negédes hangon, de csak azért volt ilyen kedves, mert Carter a közelben volt. Ha kettesben lettünk volna, már biztosan elvágta volna a torkomat. A tekintetében ott égett az elfojtott vágy, hogy legalábbis elképzelje.

Nevetett és láttam, ahogy az ujjai erősebben szorítják Carter karját.

– Remélem, még látlak, mielőtt elmész, Carter– dorombolta a nevét, majd megfordult, és csípőjét riszálva elindult az ajtó felé.

Csakhogy az, akinek előadta ezt, nem is nézett felé. Carter lefelé nézett, és az alsó ajkát rágta.Reakciója annak is köszönhető lehetett, hogy történetesen halkan elmotyogtam a „ribanc” szót, miközben elindult kifelé.

Amikor Elena hátrafordult, és észrevette, hogy Carter nem figyeli, megfeszült az állkapcsa, majd dühösen kiviharzott, és becsapta maga mögött az ajtót.

Csakhogy az ajtó rögtön visszanyílt, és a nő visszadugta a fejét:

– Ó, Carter! – szólalt meg mézes-mázas hangon. Carter odanézett. – Biztosan emlékszel Miss Wildra a gimiből, igaz? – A testem teljesen megfeszült. Még a fenekem is. – Vagy talán nem… hiszen elég felejthető volt – tette hozzá, majd szélesen mosolyogva kihátrált, és újra becsukta az ajtót.

Legszívesebben elbújtam volna.Az asztalom alábújtam volna, és ott maradtam volna örökre.

Mert természetesen nem emlékezett rám – Elenának ebben igaza volt. Felejthető voltam.Én voltam a nagydarab lány. Akit mindig piszkáltak. Akinek nem voltak barátai.

De eszembe jutott: én már tökös csaj vagyok.
Szóval hiába égett az arcom a szégyentől, felnéztem és a motyogó diákjaimra pillantottam, akik épp az ajtót bámulták dühösen. Hűségesek voltak, az egyszer biztos.
Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon adhatnék-e nekik pluszpontot azért, hogy ilyen pontosan felismerték, ki volt a teremben az igazi szörnyeteg.

Aztán figyelmen kívül hagytam a mellettem álló férfit, és azt mondtam: – Na, gyerekek, ez volt az, amit kínos helyzetnek hívunk.

És ha már itt tartunk, ez is tökéletes példa arra, hogy a flörtölés nem mindig hozza meg, amit akarsz.

Senki sem mondta, hogy mindig teljesen „megfelelő” a tanítási módszerem, de őszintén?Szerintem a diákjaim jobban jártak azzal, hogy néha valódi, kemény, sőt brutális élethelyzetekkel is szembesültek.

Kicsit azért büszkén kihúztam magam, amikor hallottam, hogy néhány tanítványom arról beszél, mennyire nem kedvelik Elenát tanárként.Hogy állandóan más tanárokra panaszkodott és a hátuk mögött fújt rájuk.És bár szívem szerint csatlakoztam volna a panaszkórushoz, mégsem tudtam lesüllyedni az ő szintjére – nem fogok másokat mocskolni, még őt sem.

Az, hogy nem reagáltam a kis színjátékára, talán épp azt mutatta a diákjaimnak, hogy igenis rendben van, ha kiállsz magadért, amikor valami nem tetszik.Elena nem volt jobb nálam – és különben is, teljesen nyilvánvaló volt, hogy Cartert a legkevésbé sem érdekli egy főzőóra.

Ami még fontosabb: továbblépni egy kínos helyzetből.
Mondjuk abból, amikor a melletted álló férfi rájön, hogy együtt jártatok gimibe… de ő nem emlékszik rád.Na, abból kell méltósággal továbbmenni.

A diákjaim felnevettek a megjegyzésemen, én pedig visszavigyorogtam, miközben egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyomat.Carter túl csendben volt. És ez nem tetszett.

Összecsaptam a kezeimet.

– Na jó, gyerekek, mivel Mr. Anthony ideje szűkös, fejezzétek be a kérdéseiteket, én pedig addig befejezem ezeknek a dolgozatoknak a javítását, rendben?

Körbesétáltam az asztalomhoz, majd leültem – és akkor vettem észre, hogy Carter feneke épp azokon a papírokon pihen, amiket javítanom kellett volna.Szuper.

Ahelyett, hogy megkértem volna, üljön arrébb, és hogy ne kelljen beszélnem vele, inkább csendben előhúztam a telefonomat, és miközben a gyerekek újra kérdésekkel bombázták Cartert, gyorsan írtam egy üzenetet Brooke-nak.

Én: Ma este iszunk. Hála az égnek, péntek van.

A telefonom azonnal megrezdült.

Brooke: Miért, mi történt? Azon kívül, hogy az iskolagyűlésen totál idiótán viselkedtél?

Én:Carter Anthony ITT VAN A TERMEMBEN.

Brooke:HAHAHAHA! Élvezd csak, és a pokolba is, iszunk ma este!Aztán mindent elmesélsz, amit még csináltál!