3.-4. Fejezet

  

 

 

HARMADIK FEJEZET

 

 

 

 

 

 

Fordította: Alice

 

 

 

CARTER

 

 

Amikor a színpadon meghallottam Reagan beszélgetését, kis híjánhalálra nevettem magam. Akkor még nem értettem, miért utalt arra, hogy Elena akar engem. Olyan volt, mintha Reagan tudta volna, hogy a tinédzserkori énem egy seggfej volt, és hogy jártam az évszázad ribancával. De fogalmam sem volt, honnan tudhatta, vagy egyáltalán tudott-e a múltamról Elenával, a lánnyal, aki készségesen feküdt le bárkivel. Mondani sem kell, baromira össze voltam zavarodva.

És mindez még azelőtt történt, mielőtt megfogtam volna a fenekét.

Még mindig alig hittem el, hogy megtettem, de amikor a barátnője nem segített neki, kötelességemnek éreztem, hogy segítő kezet nyújtsak.

Már az első pillanattól fogva, ahogy a függöny mögött állva meghallottam őt, elbűvölt.

Megnevettetett a szellemes humorával.

Elbűvölt a tetteivel.

Felkeltette az érdeklődésemet a hozzáállása.

Mindenre kíváncsi voltam, ami Reagan Wild volt.

Bár mintha ismerős lett volna, nem tudtam összerakni a kirakós darabjait. Csak akkor állt össze a kép, amikor Elena megemlítette, hogy Reagan velünk járt iskolába, és rohadtul elképedtem egy pillanatra.

Gimis években nem tudtam a nevét, de láttam őt a folyosón. Amikor megláttam, megjegyeztem. Csak nem hagytam, hogy bárki lássa, hogy bámulom. Miért? Mert akkoriban én voltam a legnagyobb seggfej. Reagan másmilyen lány volt, mint amit az emberek elvártak tőlem, és akkoriban túlságosan érdekelt, mit gondolnak rólam az emberek. Ostobán végül Elenával kerültem össze. Ő kívülről tökéletesnek tűnt, de szerettem volna megpofozni azért, ami néha elhagyta a száját. Nyilvánvalóan soha nem bántottam nőket. Soha. Ehelyett úgy tettem, mintha az életem, az a két év vele, szuper lett volna – miközben valójában egy olyan lány iránt érdeklődtem, akiről alig tudtam valamit.

Legalább azóta felnőttem.

Csak Reagan még nem tudta ezt, és valószínűleg azt gondolja rólam, hogy még mindig egy arrogáns, felszínes pöcs vagyok.

Az a nap emléke még mindig fájt – amikor rájöttem, hogy pontosan ezt gondolja rólam az a lány, akibe titokban szerelmes voltam.

– Na, mizu a csajjal?– Mark egy lányra bökött néhány padnyi távolságból a könyvtárban. Alacsony, szőke és gömbölyded volt.

Henry felhorkantott. – Ja, lisztbe kéne fogatnom, hogy megtaláljam rajta a nedves helyet. Semmiképp.

A három haverom kuncogott, miközben legszívesebben pofán vágtam volna azt a faszt a megjegyzéséért. Mégis megtartottam a mosolyom, mert hamis seggfejként érdekelt, mit gondolnak rólam.

– Ő? – mutatott Paul egy másik, nagyobb lányra.

– Jézusom. Ti hülyék csak a csinosakat akarjátok magatoknak, nekem meg az összes tehenet adjátok. Ne számítsatok rá. Majd találok valakit, akit elvihetek a bálra– nyafogta Henry.

– Ó, basszus – nevetett Mark. – Őt viheted, Henry.

Összeszorítottam az állkapcsom, amikor Mark megint egy nagyobb lányra mutatott. Nem láttam bennük problémát. A francba, mindegyiknek megvolt a maga bája. Valami a szemem sarkában felkeltette a figyelmem. Odapillantottam.

Basszus!

Ő volt az.

Már régóta láttam őt a suliban, de az utolsó pár hétben egyre jobban felkeltette a figyelmem. Gyönyörű volt – hosszú barna haj, sötétbarna szemek, és olyan idomok, amiket legszívesebben végigsimítottam volna.

A könyvespolc másik oldalán állt, attól az asztaltól nem messze, ahol mi „tanulás” címszó alatt ültünk, és tudtam, hogy mindent hallott, ami eddig elhangzott.

A gyomrom összeszorult.

– Azt hiszem, épp elhányom magam– mondta Henry, aztán úgy tett, mintha öklendezne. A többiek röhögtek, és mikor észrevettem, hogy Paul rám néz, én is felnevettem, csak hogy ne lógjak ki.

És ettől csak még nagyobb seggfejnek éreztem magam.

Az arca elkomorult – csalódottan, gondolom, bennem. Mióta felfigyeltem rá, többször is elcsíptem, hogy rám néz. Mintha tetszettem volna neki. Persze, ez hízelgett az egómnak. Még feszítettem is néha, mikor észrevettem, hogy figyel.

És most sikerült mindent elcsesznem azzal, hogy belementem a haverjaim bunkó poénkodásába.

Nem mintha bármit is tettem volna az irányába – úgyis elköltözök pár nap múlva. Mégis utáltam a gondolatot, hogy hallotta őket, és most azt hiszi, én is pont olyan vagyok, mint ők.

De talán igaza volt. Mert ha röhögsz a poénon, az ugyanannyira szemét dolog, mintha te mondtad volna, nem?

Most, hogy ott álltam a tanteremben, és válaszolgattam a diákok kérdéseire, képtelen voltam elhinni, hogy Reagan ugyanaz a lány volt, akiért anno majd’ megőrültem.

Muszáj volt valahogy elérnem, hogy higgyen nekem.

Hogy lássa, nem vagyok már az a pökhendi seggfej.

Hogy lássa: az idomaitól, még most is az összes vér a farkamba szalad, ahogy elképzelem, hogy végigsimítok rajtuk.

Jézusom, haver, nem most van itt az ideje ilyeneken agyalni, mikor egy rakás gyerek ül a teremben.

– Igen? – kérdeztem, pár lépést előrelépve, és egy vastag szemüveges srácra mutattam.

– Igaz, hogy a foci után edzőnek készül? – kérdezte.

– Igen – bólintottam. – Van egy alapképzésem és egy tanári képesítésem is, amit még egyetem alatt szereztem.

– Szóval nem csak bulizással és csajozással töltötte az időt… – kezdte a srác.

– Bradly– szólt közbe Reagan, figyelmeztető hangon. Néhány gyerek elfojtott nevetést hallatott. Hátrapillantottam, és láttam, hogy ezt anélkül mondta, hogy felemelte volna a tekintetét, végig az előtte heverő papírt nézte.

Elmosolyodtam, és a srác felé fordultam. – Az elején kicsit elengedtem magam. Tudod, egyetem… szórakozni akartam. De aztán rájöttem, hogy ha vége a focinak, kell valami, amire támaszkodhatok. Olyasmit akartam csinálni, amit szeretek, ezért meg kellett szereznem azokat az eszközöket, amikkel megvalósíthatom, amikor eljön az ideje. – Egy pillanatra elhallgattam. – A foci nem tart örökké. Nagyon megviseli a testedet. Ne érts félre, imádom a játékot, de mindenkinek kell egy B terv, ha valami balul sül el. Mert a sportban mindig ott a sérülés veszélye. Egy rossz mozdulat, és vége mindennek. De ahelyett, hogy belesüppednél a megbánásba – bár az mindig ott lesz – inkább továbblépsz. Ha van diplomád, és olyan területen tanulsz, ami felkészít a jövőre, akkor talán továbbléphetsz valami olyanba, amit szeretsz is csinálni.

Mögöttem halk, meglepett sóhajt hallottam. Odapillantottam: Reagan ajkán halvány mosoly játszott. Bólintott, mintha büszke lenne rám.

Visszafordultam a diákokhoz, akik úgy néztek rám, mintha most mondtam volna nekik épp a legbölcsebb dolgot, amit az életben tanulhatnak.

És be kell vallanom – jól esett az érzés.

Reagané a legjobban.

Istenem, mindent tudni akartam erről a nőről.

De vajon hagyná?

Nem tudtam biztosan – de meg akartam próbálni.

Megszólalt a csengő a teremben. Reagan felállt, és az asztal elé sétált.

– Osztály, köszönjétek meg Mr. Anthonynak, hogy időt szakított ránk – mondta.

– Köszönjük, Mr. Anthony! – kiáltotta a legtöbb diák.

A gyerekek elkezdtek pakolni, Reagan pedig visszament a saját asztalához, hogy ő is elrakja a dolgait.

Ebédidő volt.

Még egy órát meg kellett látogatnom ebéd után, egy tizedikes matekot, de valahogy egyáltalán nem volt kedvem hozzá. Ha rajtam múlt volna, visszamentem volna Reagan órájára.

Most már kifejezetten idegesített a hülye Steve, a tesitanár, aki nemcsak hogy büdös volt, de el is húzta az időmet, így elkéstem Reagan órájáról.

Az ő órája viszont szórakoztató volt, a diákjai imádták, és azon tűnődtem, vajon a többi angolos csoportja is ilyen lehet-e.

– Ebéd– bődültem el, mint valami barlanglakó, ahogy mellé léptem. Csoda, hogy nem mordultam rá, és nem tettem hozzá: „Te jönni velem”, aztán nem kezdtem el verni a mellkasomat.

– Ööö, persze. Ez általában így szokott lenni a nap ezen szakában– felelte, miközben elindult az ajtó felé. Pár gyerek elköszönt tőle; visszaintegetett, és mosolygott rájuk.

Olyan gyorsan lépdelt, hogy kezdtem azt hinni, menekül előlem.

– A tanári szobába mész? – kérdeztem, tartva vele a tempót.

Rám pillantott, aztán vissza az útjára.

– Öhm… igen? – Úgy hangzott, mintha kérdés lett volna. Vajon Reagan Wild ideges volt miattam?

– Akkor megyek én is – mondtam.

Megbotlott, de gyorsan összeszedte magát, majd megtorpant.

Mielőtt bármit mondhatott volna, én szólaltam meg:

– Emlékszem rád a suliból.

Az arcán átsuhant a döbbenet, aztán a homlokát ráncolta.

– Oké? – mondta bizonytalanul.

– Együnk együtt, és beszélgessünk – ajánlottam.

Valami bizonytalanság ült ki az arcára, a szemöldöke megrezzent.

– Ööö… most jutott eszembe, hogy… megígértem Brooke-nak, hogy nála ebédelek az irodájában, szóval mi… – Elharapta a szót, és megharapta az alsó ajkát, láthatóan keresve valami kifogást.

Nem lehetett ennyire borzasztó gondolat velem ebédelni, ugye? Vagy még mindig azt hitte, hogy ugyanaz a pökhendi seggfej vagyok, mint régen.

– Nézd, már nem vagyok ugyanaz a….

– Jóga!– vágott közbe, olyan hangosan, hogy többen felénk kapták a fejüket. Diákok, tanárok, mindenki figyelt.

Felvontam a szemöldökömet, és keresztbe tettem a karomat a mellkasomon.

– Ti ketten Brooke-kal ebédidőben… jógáztok?

A táskáját a mellkasához szorította és bólintott. – Igen? – Majd megrázta a fejét. – Vagyis… igen, igen, szoktunk.

Elmosolyodtam, és megvontam a vállamat.

– Klassz. Nincs bajom a jógával.

A gyönyörű szemei elkerekedtek.

– Nem jöhetsz – mondta gyorsan, majd a tarkóját kezdte dörzsölni.

– Miért nem? – kérdeztem lassan.

– Öhm… – köszörülte a torkát, gyorsan körbenézett, majd egy kicsit közelebb hajolt.

Istenem, az illata… valami őrjítően édes volt.

Félig a szája sarkából, halkan suttogta:

– Mert… mi meztelenül csináljuk.

Felnyögött, mintha maga sem hitte volna el, ami elhagyta a száját.

– Meztelenül? – kérdeztem, és a szám sarka megrándult. Alig bírtam visszatartani a röhögést.

– Igen – suttogta.

– Azt hiszem… azt még én is bevállalnám – feleltem.

A francba, hogyne vállalnám.Meztelen jóga Reagannel? Egy álom.

Vagy talán inkább egy kínzás, mert képtelen lennék nem hozzáérni.

Legalábbis… egyelőre.

Mindaddig, amíg be nem bizonyítottam neki, hogy nem vagyok seggfej.

– Nem, sajnálom, ez… öhm… csak nőknek szól.

– Csak te és Brooke? – kérdeztem.

Torkát köszörülte. – É-éééés néha Heather.

– A könyvtáros? – találgattam, mivel a gyűlés után röviden találkoztam vele. Az emlék hatására végigfutott rajtam a hideg. Heather hatvanas évei végén járt, két oldalt felnyírt, mulletfrizurát viselt, és… nos, elég szőrös lábai voltak.

– Igen, pont ő.

– Aha– nevettem fel. – Valami azt súgja, csak nem akarsz velem ebédelni.

Nevetett, aztán hirtelen elkomolyodott, majd megint erőltetetten felnevetett.

Ja, Reagan ideges volt.

És ha még egyszer úgy nézett volna körbe, mintha valakit keresne, aki megmenti tőlem, hát… komolyan mondom, elfenekeltem volna. Nem voltam ennyire rossz társaság.

Persze tetszett, hogy ideges lett tőlem, de azt nem akartam, hogy menekülnie kelljen, vagy hogy valakit odahívjon, csak hogy elterelje a figyelmemet.

– Nem erről van szó – motyogta, de azért meghallottam.

– Akkor miről?

Sóhajtott.

– Jó, rendben. Legyünk barátok, oké? De most tényleg mennem kell… ööö…

– Jógázni? – segítettem ki.

– Igen. Jóga.

– Meztelen jóga – vigyorogtam.

Az arca lángvörös lett, és kellemetlenül összerezzent.

– Így van.

– De akkor barátokként válunk el? – kérdeztem, elégedetten. Ez több volt, mint a semmi. Kicsit még tovább feszítettem a húrt. – És ha barátok vagyunk, akkor cserélhetünk számot.

A szemei ijedten elkerekedtek. – Miért?– visította, majd azonnal rátapasztotta a kezét a szájára.

– Carter!– hallatszott egy hang, amitől legszívesebben felnyögtem volna fájdalmamban. – Megvártál! Ez annyira édes – mondta Elena, aki szó szerint a semmiből bukkant elő.

– Ööö– ezúttal rajtam volt a sor, hogy próbáljak valamit kinyögni.

Elena a karomba kapaszkodott, és legszívesebben azonnal leráztam volna magamról.

– Jössz ebédelni? Kicsit bepótolhatnánk a lemaradást.

– Tulajdonképpen…

– Szuper! – vágott közbe Reagan, olyan hangosan, hogy csak pislogtam.

Összeszűkítettem a szemem. Ugye nem fog itt hagyni?

Aztán elmosolyodott.

– Zseniális ötlet. Nekem viszont most mennem kell… – kezdett el hátrálni. – Dolgom van… – Még egy lépés hátra. – Jó étvágyat az ebédhez! – Majd megfordult, és konkrétan elrohant.

Elena horkantva felnevetett. – Még furább most, mint régen volt. Na, gyere– mosolyogva indult a tanári felé. – Olyan régen volt már– kuncogott, én pedig legszívesebben összerezzentem volna. – Sokáig maradsz a városban?

– Igen – bólintottam. Igazából vissza akartam költözni, de ezt még nem kellett tudnia.

– Remek – dorombolta.

Jézusom.

Beléptünk a tanáriba, és rögtön kiszúrtam Brooke-ot, Reagan barátnőjét, amint Tommal beszélgetett a kávéfőzőnél.

Kihúztam a karomat Elena szorításából. – Csak hozok egy kávét. Kérsz? – kérdeztem udvariasan, bár legszívesebben azonnal leléptem volna.

– Persze. Én hozok neked valami kaját, és találkozunk az asztalnál.

– Köszi – mondtam félszívvel, és már el is indultam Brooke felé.

– Carter, élvezed az ittlétet? – kérdezte Tom, amikor melléjük léptem. Brookevégigmért, mosollyal a szája sarkában.

– Igen, nagyon is. Köszönöm, hogy meghívtak. – Bólintottam, majd Brooke felé fordultam. – Azt hittem, Reagannel ebédelsz… és meztelen jógáztok.

Brooke lefagyott, a szemei olyan kerekre nyíltak, mintha rajzfilmfigura lenne. Tom a homlokára csapott, majd a fejét rázta, miközben Brooke hebegve próbálta megmenteni a helyzetet:

– I-iigen, ööö… meztelen jóga.

– Nem minden ebédnél ezt csináljátok? Reagan azt mondta, hogy igen, ezért nem tudott itt ebédelni.

Tom sóhajtott, hátradöntötte a fejét, a plafont bámulta, majd azt mormolta:

– Komolyan meg kéne vizsgáltatni az agyát.

– Igen – bólintottBrooke, letette a kávéját. – Nem hiszem el, hogy elfelejtettem… a meztelen jógát?

– Erről beszélt Reagan is.

Nevetett.

– Rendben. Akkor hozok valami kaját mindkettőnknek, hogy,ööö, legyen mit ennünk edzés előtt…

– A pucér jógaórán – segítettem be.

– Ja, igen. Pontosan. Bocsi, szólok a konyhán – mondtaBrooke,és megpróbált elslisszolni mellettünk.

– Brooke?– szóltam utána.

– Igen?

– Reagan nem adta meg a számát, mielőtt elrohant. Nem tudnád megadni?

Kinyitotta a száját, aztán becsukta, végül így szólt:

– Te kéred a számát?

Miért volt ez olyan nehezen hihető?

Bólintottam.

– Biztos vagy benne, hogy tudod, mibe keveredsz? – köszörülte meg a torkát Tom.

Felnevettem. – Igen.

Nagyon biztos. Az vagyok.

Jézusom, ez most olyan hülyén hangzott, mintha én lennékYoda.

 

 

 

 

 

NEGYEDIK FEJEZET

 

 

 

 

 

 

Fordította: Alice

 

 

 

REAGAN

 

 

Meztelen jóga?

Mégis, mi a francot gondoltam? Vagy inkább: mit gondolt Carter, amikor velem akart ebédelni? Komolyan, legszívesebben jól felpofoznám magam. Pucér jóga. Hogy az istenben jutott ez eszembe?

Ez mind az ő hibája volt, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Teljesen váratlanul ért, és a sokktól lefagyott az agyam, így egyszerűen kimondtam az első őrültséget, ami átfutott rajta.

Felnyögtem, és a homlokomat az asztalhoz ütöttem, aztán hagytam, hogy a fejem Brookeasztalán pihenjen.

Meztelen jóga.

Miért pont ez ugrott be először? Talán azért, mert akkor épp a testére gondoltam… meg arra, mennyire hajlékony lehet attól a sok futballtól.

Igen. Teljesen Carter hibája volt.

És most még azzal jön, hogy emlékszik rám a gimiből?

Kicsoda? Micsoda? Mikor? Hogyan? Miért?

Vagy kihagyott az agyam, vagy végleg megzakkantam.

És mindez persze Carter Anthony miatt.

De őszintén, mégis hogy emlékezhet rám, amikor soha nem beszéltünk? Nem jártunk ugyanabba a társaságba.

Ő volt a menő, én a láthatatlan.

Ő volt az új, én a régi.

Ő volt… istenem, miről is hadoválok?

Túl korán van még az iváshoz?

Teljesen kikészített. Komolyan, kellett valami, hogy lenyugtassam az idegeimet. Egy ital, vagy kettő. Carter Anthony hivatalosan is felborította a belső egyensúlyomat.

És az isten verje meg, amiért nem kérdeztem meg, honnan a fenéből emlékszik rám. Ez kellett volna, hogy az első kérdésem legyen. De ő? Ő egy pillanat alatt teljesen elnémított.

Amikor hirtelen kinyílt az ajtó, egyenesbe rántottam magam a széken, és úgy tettem, mintha épp jógáztam volna. Csak hát… mivel életemben nem jógáztam, valahogy csak idétlen pózokat produkáltam.

Brooke megállt az ajtóban, végigmért, aztán kitört belőle a nevetés.

Még mindig vihogva belépett, és letett egy tálcányi ételt az asztalára. Én azonnal lecsaptam egy csokis croissant-ra, belemélyesztettem a fogaimat, miközben ő próbálta visszafogni a röhögést.

– Mi ez a póz?– fuldoklott nevetve. Az egyik karját a hasára szorította, a másikkal az asztalra támaszkodott, hogy el ne essen.

– Ha végeztél… – legyintettem a levegőbe. – Nyugodtan röhögj, amíg én lassan elhalok a szégyentől.

– Ó, istenem – zihálta. – Nem kapok levegőt.

– Szuper – mordultam rá.

– Oké, oké – vett egy mély levegőt. – Rendben, lenyugodtam.

– Szóóóval… – nyújtottam el a hangot. – Előrébb tudnánk hozni a temetésemet… mondjuk, mostanra?

Elvigyorodott. – Ennek véletlenül sem lenne köze a meztelen jógához, ugye?

Felszisszentem, felpattantam, és rácsaptam az asztalra, amivel sikerült ripityára lapítanom a croissant-t.

– Ki mondta?! – követeltem választ.

Ő megint felkacagott. – A te Cartered jött oda hozzám, és megkérdezte, miért nem vagyok itt veled meztelen jógázni.

Felnyögtem, és a homlokomat megütöttem a szétlapított croissant-nal.

Remek. Egyszerűen remek. Valószínűleg most csokifoltok díszítik a homlokomat, mint valami absztrakt műalkotást – csak ez inkább úgy néz ki, mintha valaki rám kent volna valamit, amit nem illik megnevezni.

– Volt valaki a közelben, amikor ezt mondta? – kérdeztem szorongva.

– Csak Tom.

– Jó. – Bólintottam, és haraptam egyet a szétlapított péksütiből. A számból alig érthetően motyogtam, ami valószínűleg nem volt épp szexi látvány: – Legalább Tom már tudja, hogy őrült vagyok.

– Azt tényleg tudja.

– És te mit mondtál Carternek?

– Azt, hogy idejövök, de előtte hozok nekünk egy kis túlélő élelmet.

Bólintottam, és visszahuppantam a székbe. – Jó válasz.

– Tudod, hogy pontosan átlát rajtad, ugye?

Lehajtott fejjel, lehunyt szemmel sóhajtottam. – Tudom.

– Akkor meg miért mondtad neki?

Kinyitottam a szemem, és beismertem: – Mert… teljesen kiborított.

– Hogyan?

Így hát elmeséltem mindent az elejétől: ahogy belépett a tanterembe, aztán ahogy Elena megjelent, és elejtette, hogy mindannyian együtt jártunk iskolába.

– Aztán Carter kijelentette, hogy emlékszik rám a gimis időkből. – Brooke döbbent arca láttán csak bólintottam. – Tudom. Én sem voltam rá felkészülve. Meséltem már, hogy soha nem beszéltünk, nem lógtunk együtt, semmi. Azt hallani, hogy emlékszik rám… teljesen összezavart. Kikapcsolt az agyam. Azt mondta, ebédelni szeretne velem, hogy beszéljünk. Én meg bepánikoltam, és hát… tudod, mi lett belőle.

– Miért pánikoltál be? Miért nem akartál vele ebédelni?

Mély sóhaj szakadt ki belőlem. – Nem tudom. Már a gondolat, hogy ott ülök vele, és eszem, összeszorította a gyomromat. Biztosan félrenyeltem volna, vagy csináltam volna valami oltári hülyeséget. Jobb volt futni, mint égni.

– Hmm.

– Hmm? Mi az, hogy „hmm”?

– Azt hiszem, tetszel neki.

Felnevettem. Nem, nem is – felröhögtem, mint egy őrült. Talán nem is én voltam a zakkant, hanem Brooke. Amikor végre sikerült lenyugodnom, megkérdeztem:

– Te jól vagy egyáltalán?

Brooke összeszűkült szemmel nézett rám, majd leült az íróasztala másik oldalán lévő székre.

– Tökéletesen. De nem élhetsz örökké ebben a kis tagadó buborékodban. Carter Anthony kedvel téged.

– Ne mondd ezt, kérlek – suttogtam, szinte könyörögve.

– Ree-ree– sóhajtott. – Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy a tagadás földjén élj?

– Mert ott biztonságos. Ott nem lehet megsérülni. Különben is, Carter maga mondta, hogy barátok vagyunk.

– Jó – bólintott. – Ez már valami. Legalább akkor nem akarsz megölni, amikor elárulom, hogy… megadtam neki a számodat.

A finom croissant-om a földre esett.

 

Mire hazaértem, az idegeim cafatokban lógtak. Sőt még a telefonomtól is féltem.

Ott hevert a konyhapulton –, és úgy bámultam, mintha valami rothadó kórság volna, ami bármelyik pillanatban rám ugorhat.

Miért is féltem attól, hogy Carter írni fog?

Talán azért, mert a figyelme nem volt megszokott számomra. És az ismeretlen mindig ijesztő.

Igen, randiztam már. Párszor. De azok a férfiak egészen mások voltak, mint Carter.

Nem akartam skatulyázni, de az agyamnak kellett egy rendszer: a múltamban szereplő férfiak kockák voltak.

Kedves, okos, biztonságos kockák. Akikkel lehetett nevetni, és akik boldoggá tette, de végül sosem jöttek össze a dolgok.

Carter viszont…

Ő volt a legdögösebb férfi, aki valaha akarta a számomat. Aki egyáltalán akart beszélni velem.

És Brooke szavai – hogy tetszem neki – csak olajat öntöttek a tűzre.

A remény gyenge kis lángja felcsapott bennem, de rögtön le is kellett fojtanom.

Carter Anthony nem az én ligámban játszott.

Ha most elengedem a valóságot, és beleélem magam, csak nevetségessé teszem magam.

Valószínűleg csak barátkozni akart, amíg itt van. Ennyi.

Hallottam, hogy nem marad sokáig – egy év, amíg a csapata promotálja az új stadiont.

Aztán visszatér a saját világába.

Képes lennék barátként kezelni őt, és közben kordában tartani a szívemet?

Nem tudom.

De vajon hajlandó voltam-e megpróbálni, hogy vele legyek, ha ő kéri?

Nem tudom.

Az agyam teljes káosz volt. Zavaros. Zilált.

És amikor a telefonom megremegett a pulton, teljesen pánikba estem.

– A francba, a francba, a francba!– mormoltam, miközben nyúltam érte.

Persze, hogy elejtettem, és ahogy a földre koppant, olyan káromkodásokat szórtam, mint egy menő motoros.

Mikor végre felkaptam, a kijelző sarkában egy hajszálrepedés fogadott.

– Jézusom – morogtam. Fozzie erre adott egy apró nyüszítést, mintha együttérezne.

– Ne nézz így rám – dünnyögtem, és megsimogattam a fülét. Aztán a kijelzőre pillantottam.

A vállaim leereszkedtek – megkönnyebbültem, ugyanakkor valami csalódott, mély kis üresség kúszott a gyomromba, amikor láttam, hogy csak anya üzent.

Hülye gyomor.

Anya: Öt perc és ott vagyok, jövök a kisbabánkért. A szőrösért, nem az emberért. Puszi!

Elmosolyodtam, és lenéztem Fozzie-ra.

– Anyu úton van már blöki– mondtam neki. Ő meg válaszul újra nyüszített, mintha tényleg értené.

Épp leggingset és egy váll nélküli hosszú ujjút húztam – készültem a Brooke-féle esti italozásra –, amikor megszólalt a csengő.

Fozzie azonnal átváltozott démonkutyává. Ugatott, futkosott, mintha a pokol kapuját védte volna.

– Nyitva az ajtó! – kiáltottam, miközben a telefonomat a táskámba süllyesztettem.

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy otthon hagyom – legalább nem nézném percenként.

De mi van, ha valami történik? Ha Brooke bajba kerül? Vagy valami baleset?

Nem, a telefonnak jönnie kellett. Ez volt a felelős döntés.

– Ree, tényleg nem kéne nyitva hagynod az ajtót. Bárki bejöhetne és kirabolhatna – szólt be anya, majd hallottam, ahogy elolvad a hangja: – Ó, az én drágaságom! Annyira hiányoztál, igen, te kis cukorgombóc!

Biztos voltam benne, hogy már a karjában tartja, és puszikkal temeti be.

Hálás voltam, hogy ezt soha nem velem tette.

– Én bezzeg sose kapok ilyen fogadtatást, mikor hazaérek – morogta apa, ahogy befordult a nappaliba.

– Te épp elég figyelmet kapsz – szúrta oda anya nevetve mögüle.

– Nem is akarom hallani – morogtam, miközben odaléptem apához, és puszit nyomtam az arcára. – Csak örülök, hogy épségben hazaértetek.

– Köszönjük, angyalom. – Apa mosolygott, aztán komorabb hangra váltott. – De anyádnak igaza van. Zárd már be azt az ajtót.

– Itt biztonságos…– kezdtem, mire apám a szemöldökét ráncolta.

– Reagan, bárki bejöhetne, miközben azt a borzalmas zenét bömbölteted, és vagy meggyilkolhat, vagy… molesztálhat.

– Az utóbbit akár élvezhetné is – szúrta közbe anya, mire egyszerre fordultunk felé villámló pillantással. – Úgy értem, a részvételt, nem a gyilkosságot. Mikor is volt utoljára, Ree?

– Néha komolyan elgondolkodom rajtad, Elaine– morogta apa. – Valami nem stimmel odabent.

Anya csak nevetett.– Tudom. Pont ezért mentem hozzád feleségül.

– Húú, ez most betalált – daloltam, mire apa csak felnyögött.

– Krisztusom… mindkét nő az életemben őrült.

– Hé! – csattantam fel, félig nevetve. – Mostanában semmi olyat nem tettem, ami miatt ezt kiérdemelném.

– Tom hívott – szúrta közbe anya, miközben Fozzie fejét dörzsölte az állával, az apró kutya elégedetten cuppogott a karjában.

– A francba!– suttogtam.

Anya kuncogott. – És én csak azt szeretném tudni, ki az a valaki, aki annyira megzavart, hogy képes voltál azt mondani,hogymeztelen jógázol.

Duplán francba!

Tom egy rohadt árulkodó volt.

Persze, apa régi barátja – mióta a suliban dolgozom, mindig is volt köztük ez a „vigyázz a lányomra” szövetség, és figyelmeztette az egyediségemre. Apa ráadásul mostanában helyettes tanárként dolgozott ott, így Tom minden bizalmas részlethez hozzáfér.

Egyetlen dologért voltam hálás: nem említette Carter nevét.

Bár… egyre inkább érdekelt, miért nem.

Felsóhajtottam, és megforgattam a szemem. – Tök mindegy, ki volt az. Nem fog többet előfordulni.

Apa hitetlenül felhorkant, anya pedig harsányan nevetett.

– Jó, legalább megpróbálom kordában tartani a kitöréseimet – javítottam, majd a táskámért nyúltam. – Na, most mennem kell. Brooke már vár.

Mindkettőjüknek adtam egy puszit, és elindultam kifelé.

– Miután összeszedtétekFozzie cuccait, légyszi, zárjátok be az ajtót. Ja, és mondjátok meg Tomnak, hogy hivatalosan is lemondtam róla, mint pótpapáról.

Az a férfi egyszerűen képtelen tartani a száját.