11.-12. Fejezet

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

 

REAGAN

 

Fordította: Echo

 

Ne gondolj a kemény hasfalára. Onnantól csak rosszabb lesz, ha belépsz a szüleid házába, és látják a vágyat az arcodon.

Anya mindig is túl jól olvasott bennem.

Sőt, tudta, hogy melyik estén vesztettem el a szüzességemet. Hazaértem a takarodóm idejére, ami este 11-kor volt, egy tizennyolc évesnek pont jó. Először azt hittem, mindketten ágyban vannak. A ház sötét volt, amikor kinyitottam a bejárati ajtót, és beosontam a magas sarkú cipőmmel a kezemben.

Aztán bumm.

Egy villany felkapcsolódott, és felsikoltottam, majd megfordulva anyát találtam a nappaliban a sarokfotelben ülni. Éppen az ölében ült a nagy gyíkom, simogatta, miközben végigpásztázott rajtam.

Aztán gyorsan felállt, a székre dobta szegény gyíkomat, és felkiáltott.

– Te szexeltél! Ó, Istenem! Az én babám már nem baba. Letépték a virágod.

De nem állt meg itt.

– Herb! – kiáltott apának.

– Anya, Istenre esküszöm, ha előttem mondod el neki, kitagadlak és összejövök egy drogdílerrel.

A száját hirtelen becsukta. – Rendben. És egy anya mindig tudja ezeket a dolgokat. Hát, ott van még az is, hogy kifordítva van rajtad a felsőd. – Elindult felém. – Na, tudod, hogy az első alkalom sosem a legjobb.

– Anya! – csattantam fel, és másodpercről másodpercre egyre jobban elvörösödtem.

– Főleg egy hozzád hasonló korú fiúval. Nem tudják, hogyan kell egy nőnek örömet szerezni, vagy hogy a nőknek sok pontjuk van…

– Lefekszem – jelentettem ki gyorsan, és menekülni kezdtem.

– Majd holnap beszélünk – kiáltotta. Mindent megtettem, hogy kikerüljem, de a nő kitartó volt. Ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor terápiára volt szükségem, miután egy jó ideig előre-hátra hintáztam egy sarokban.

Amikor megálltunk a szüleim háza előtt, Carter már ki is szállt, és úton volt, hogy kinyissa az ajtómat. De ideges voltam. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy randiként gondoltam rá. Már a gondolattól is izzadni kezdett a kezem, hogy ő és a szüleim egy helyen vannak.

Szóval, miután kiszálltam és előtte voltam, újra megkérdeztem.

– Tényleg biztos vagy benne?

Kuncogott.

– Igen.

Egy sóhajtással bólintottam, és elindultam az ösvényen a bejárati ajtó felé. Általában csak besétáltam volna, de úgy döntöttem, jobb, ha figyelmeztetésképpen kopogok, remélve, hogy nem csinálnak semmit… Nem tudtam pontosan, hogy mit, csak azt, amit általában szoktak. Aztán eszembe jutott, hogy tudták, hogy jövünk, és biztosan a lehető legjobban fognak viselkedni. Megnéztem a telefonomat. Öt perccel múlt, hogy ott kellett volna lennünk.

Így hát egy újabb sóhajjal lenyomtam a kilincset, és beléptem.

Kopognom kellett volna.

Anya a kanapé másik oldalán állt félig leguggolva, apa pedig… Őszintén szólva nem akartam tudni, de nem láttam.

Épp kinyitottam volna a számat, amikor anya felkiáltott.

– Nyald! Csak nyald!

– Anya! – kiáltottam, amikor rájöttem, hogy apa fejét fogja maga előtt.

Kiegyenesedett, és a válla fölött hátranézett.

– Ó, szia!

– Lélegezz! – hallottam Cartert könnyed hangját mellettem.

Hogy a csudába tudta viccesnek találni ezt a jelenetet?

– Engedd apát, hogy felálljon. Mit akarsz elérni vele, hogy…? Nem! Tulajdonképpen nem is akarom tudni. – Újra és újra megráztam a fejem.

Carter egy kicsit zihált.

Apa felhorkant, és felkapta a fejét.

– Drágám, ez nem az, aminek látszik…

– Apa, nem akarom tudni.

– Ree, ne butáskodj! – forgatta a szemét anya. – Apád kiöntött valamit, én meg pont most takarítottam ki a házat a padlástól a pincéig. Csak rávettem, hogy takarítson fel. Nem akart kinyalni.

Hangosan felnyögtem, majd a homlokomra csaptam.

– Ne! – könyörögtem. – Kérlek, ne említsd ezt az akciót többet előttem.

– Mit? A takarítást? – nevetett apa a saját viccén, és felállt. Ekkor vette végre észre Cartert. – Szent szar!

– Herb! – korholta anya. – Mi nem káromkodunk vendégek előtt. Anya megfordult, és kinyújtott kézzel felénk indult. Carter közvetlenül elém lépett.

Épp majdnem összeértek, amikor apa felugrott a kanapéra, átkarolta anya derekát, és félrelökte. Carter felé fordult, a szeme tágra nyílt… valami áhítattal, talán félelemmel és valami mással. Kissé sápadtnak tűnt. A kezét anya vállára tette, és kissé megrázta.

– Tudod, ki ő?

– Ree barátja?

– Tudod, ki ő? – kérdezte újra.

– Apa – mondtam gyengéden, és odaléptem hozzájuk.

– Asszony, nem érhetsz ehhez a kiválósághoz anélkül, hogy előbb megmosnád a kezed – mondta apa anyának.

Felnyögtem. – Apa! – kiáltottam. – Ne rázd már anyát!

A fejét a kezébe temette, és kissé elzöldült.

– Ó, uram. Én csak Carter Anthony vagyok. A lánya barátja.

Apa megtántorodott a lábán. Megragadtam a karját.

– Herb?

– Apa?

Pislogott. – Barátjának nevezte a lányunkat – suttogta anyának, csak mindannyian hallottuk. A vállam fölött Carterre pillantottam, és megrándult az ajka.

– Herb, azt hiszem, le kellene ülnöd. – Odavezettük egy székhez, és leültettük. Felnézett, és csak Carterre bámult.

Visszamentem Carterhez, aki az ajtó közelében volt, és elkezdtem.

– Nagyon sajnálom…

Elvigyorodott. – Ne aggódj emiatt.

Anya odalépett. – Sajnálom a férjem viselkedését, de biztosan nagyon fontos vagy neki, hogy így elveszítettük. Elaine Wild vagyok. – anya ismét kinyújtotta a kezét. Apa valami érthetetlent motyogott. Senki sem foglalkozott vele.

Carter kezet rázott anyával. – Carter Anthony. Én vagyok a Farkasok focicsapatának irányítója.

Apa nyöszörgött.

– Á, most már értem – bólintott anya. – Herb pont ma reggel nézte élőben a meccsedet.

Mindannyian apámra néztünk; ő még mindig csak ült és Cartert bámulta. Már én is kezdtem megijedni.

– Szóval, hogy ismerkedtetek meg? – kérdezte anya.

– Az iskolában! – vágtam rá. – Carter bejött abba az iskolába, ahol tanítok, és…

– Az a gazember! – kiáltotta apa. – Tom nem mondta el nekem.

És most már megértettem, miért nem mondott soha semmit Tom apának. Apa nagy rajongó volt, aki állítólag kiakadt, ha találkozott egy híres emberrel.

– Fel kellene hívnod – javasoltam, és gonosz mosoly jelent meg az ajkamon. Anya és Carter is nevettek.

– Persze, hogy megteszem. – Felállt, és gyorsan kiviharzott a konyhába, majdnem megbotlott útközben, mert a tekintete Carterre szegeződött. Kitaláltam, hogy azt hiszi, Carter eltűnik mögötte. Átrohant a sarkon, kétségtelenül azért, hogy felkapja a telefont, mert a következő pillanatban újra megjelent. Tekintete visszatért Carterre, miközben a füléhez emelte a telefont.

– Szerintem félned kellen. – motyogtam a szám sarkából Carternek. Csak kuncogott.

– Nem, komolyan. Még engem is megijeszt azzal, ahogy téged bámul. Legközelebb valószínűleg megpróbálja megszülni a babádat.

Apa szeme összeszűkült. – Ez egyszerűen lehetetlen, Reagan. – Carterre villantotta a szemét, és elpirult az arca. – Az én lányom viszont tud gyereket szülni.

Anya nevetett. Carter elvigyorodott, én pedig felkiáltottam. – Apa, nem ajánlhatsz csak úgy fel.

Felemelte a kezét. – Tom. Figyelj ide, te kis seggfej!

– Herb! – csattant fel anya durván.

– Apa! – kiáltottam.

– Nem. Rajta vagy a szarlistámon. Miért? Tudni akarod, miért? Megmondom, miért. Találd ki, ki áll a nappalimban a lányommal, miután megismerkedtek az iskoládban.

– Nos – próbáltam közbeszólni, mielőtt apa kiiktatta volna Tomot az életéből.

– Így van. Carter Anthony.

Jaj, Istenem. Apa felsóhajtott, miután kimondta Carter teljes nevét.

– Nálad volt az iskolában anélkül, hogy szóltál volna. Nekem! A barátodnak. A haverodnak. Micsoda? Hát, nem. Megtehettem volna. Nem akadtam ki annyira. – Anya és én apára meredtünk. – A francba, lehet, hogy mégis – sóhajtott. – Rendben. De sokkal tartozol nekem. Legközelebb te hozod a sört, még ha rajtam is van a sor. – Gyorsan letette a telefont.

Carter odalépett hozzá, és apa szeme kissé kiszélesedett. Carter kinyújtotta a kezét. Apa lenézett rá, majd fel rá, majd újra le, mielőtt megragadta volna.

– Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Wild.

– Igen. Rendben. Szintén, fiam. Szintén. Italt? Nasit? Széket? Szundikálást? – Szent szar! Legközelebb akár egy szopást is felajánlana neki. Muszáj volt közbelépnem.

– Carter valószínűleg szeretne egy sört, apa. És biztos vagyok benne, hogy hamarosan vacsorázunk. Ugye? – kérdeztem, anyához fordulva.

Elkapta a kába tekintetét apáról, valószínűleg még soha nem látta így viselkedni, és bólintott. – Igen, vacsora. Miért nem foglaltok helyet Carterrel, hozzuk az italokat, és megnézzük a vacsorát, amely bármelyik pillanatban készen lesz.

Hálásan mosolyogva odamentem a kanapéhoz, és leültem. Csak akkor néztem vissza, amikor láttam, hogy apa még mindig fogja Carter kezét.

Nyögve mondtam. – Apa, engedd el Cartert, hogy hozhass neki egy sört.

– Rendben. Igen. – bólintott. Elengedte Carter kezét, majd legnagyobb rémületemre átkarolta Carter hátát, erőteljesen a kanapéhoz vezette, és segített neki leülni mellém. – Maradj. Sör. Beszélj Reagannel. – megveregette Carter vállát. – Tudod, hogy még egyedülálló.

– Apa – sziszegtem.

Carter, tréfás csillogással a szemében, rám pillantott. – De azt hittem, hogy van egy James Blunt nevű fiúja.

A francba!

El is feledkeztem róla.

Apa felhorkant. – Nem. Szingli és készen áll a kapcsolatra.

– Jézusom, apa!

– Mi van? – kérdezte ártatlan hangon.

– Herb, gyere be! – kiáltotta anya durván.

– Rendben. – Apa ismét bólintott, és Carterről rám pillantott. Valami furcsa módon nézett rám, amiből nekem tudnom kellett volna, hogy mire gondol. Összevonta a szemöldökét, majd dühösen elsétált, amikor kérdőn felvontam a szemöldököm.

Suttogtam, amint eltűnt a szemem elől.

– Még nem késő elmenni.

Rám nézett.

– A francba is, nem! Életem legjobb pillanatait élem.

Hátrakaptam a fejem a döbbenettől. Összehúztam a szemem.

– Jól érzed magad? Apám visszajöhet és felajánlhatja legközelebb, hogy megdörzsöli a lábad.

Kedvesen rám mosolygott. – Reagan, minden rendben. Újra normális lesz, amint túlteszi magát a sokkon.

Felhorkantam.

– Kétlem. Nem vagyunk normális család.

Kacsintott, és a testem megremegett. – Én szeretem a másságot.

Édes Szűz Mária.

Ő szerette a másságot.

Én más voltam.

– Reagan mindig is más volt – jelentette be apa, amint belépett.Visszarogytam a kanapéra, és felnyögtem.

– Legközelebb megpróbálsz eladni Carternek.

Apa megállt. Carterre pillantott, és felvonta a szemöldökét. – Ez egy lehetséges opció?

– Apa! – kiáltottam.

– Herb! – csattant fel anya, amint belépett. – Erről beszéltünk.

– Igen. Rendben – sóhajtott, majd továbbment Carter sörével. – Tessék, Carter Anthony.

Rosszabb volt, mint én.

– Csak Carter, Mr. Wild.

Apa kuncogott. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy apa valaha is kuncogni fog, de mégis megtörtént.

Meg fogja ölni magát, miután elmentünk.

– Hívhatsz Herbnek.

– Rendben. Köszönöm, Herb. – Carter elvette a sört apa remegő kezéből.

Anya odajött, és adott nekem egy limonádét.

Leültek velünk szemben a kanapéra.

– Hol van Fozzie? – kérdeztem.

Anya a szemét forgatta. – Büntiben van. A szörnyeteg szétrágta az egyik bugyimat.

Leintettem a kezemmel. – Rendben, akkor menjünk tovább.

Anya felhorkant, majd Carterhez fordult… óh-jaj.

– Szóval, Carter, szeretsz labdákkal játszani? – kérdezte anya. Nem a kérdés idegesített, mert Carter tényleg labdákkal játszott, hanem az, ahogyan anya mondta, a hangjában lévő célzás, és ahogy fel-le mozgatta a szemöldökét.

Apa zihált. – Elaine.

– Ó, Istenem! Ölj meg most, kérlek! – könyörögtem.

Carter csak nevetett rajta. – Tulajdonképpen szeretek. Eddig jól bevált.

– Én is ezt mondom – mondta apa egy nagy, büszke vigyorral.

Az italomból kortyoltam, hogy visszafojtsam a nevetésemet, a zavarom ellenére is. Azonban ahogy Carter a fociról beszélt anyával, és az elégedett mosolyával az arcán, úgy tűnt, egyáltalán nem bánja.

Megnyugtatott az egyszerű cselekedet, hogy a szüleimet olyannak fogadtam el, amilyenek. Komolyan, ki vagyok én, hogy azt kérjem tőlük, hogy viselkedjenek, és ne legyenek önmaguk valaki előtt, akit alig ismerek? Nem kellett volna, és örültem, hogy nem azok... legalábbis az idő nagy részében. De ha apa újra felajánl engem, akkor elgáncsolom az idiótáját.

Megszólalt egy csengő, anya felpattant, és énekelte.

– Kész a vacsora.

Mindannyian bementünk az ebédlőbe. Apa segített anyának tálalni és az asztalhoz vinni az ételt. Először Carter felajánlotta a segítségét, de apa leültette, és megkérte, hogy pihenjen. Egy kicsit elkerekedett a szemem mielőtt leültem volna a Carterrel szemben lévő székre, amikor rajtakaptam apát, hogy Carterhez hajol, mintha vagy megszagolná, vagy megcsókolná a fejét.

– Apa! – kiáltottam. Megremegett a teste. – Ööö, anyának segítségre van szüksége.

– Rendben – mondta, és gyorsan elment.

Carter rám vigyorgott. – Azt hiszem, neked is át kell jönnöd az én szüleimhez, mivel a tieddel vacsorázom. Ha anyukám rájön, hogy itt voltam először, szétrúgja a seggem.

Vacsora.

A szüleinél.

A barátok csinálták ezt… ugye?

Hát, itt volt, a szüleim asztalánál ült.

Szóval feltételeztem, hogy megtehetem.

Nagyot nyeltem. – Ööö, persze?

A mosolya széles vigyorrá változott. – Nagyszerű.

– Mi nagyszerű? – kérdezte anya, miközben belépett. Carter felállt, hogy segítsen neki a zöldséges tálcával. Meleg mosollyal nézett rá.

Miután visszaült, és apa letette a húsos tálat az asztalra, Carter azt mondta.

– Azt mondtam Reagannek, hogy nagyszerű lenne, ha valamelyik este átjönne a családi házunkba vacsorázni.

Mindketten felém néztek. Biztos voltam benne, hogy láttam, ahogy apa szeme könnybe lábad.

Anya megköszörülte a torkát. – Szóval, öö, ti ketten csak barátok vagytok, ugye?

– Igen – mondtam gyorsan. Aztán idegesen felnevettem. – Barátok. Sőt, Carterrel együtt jártunk középiskolába. Nem mintha akkor ismertük volna egymást, de most már igen, és jó, ha vannak férfi barátaink. Ők… ügyesek. – Ügyesek? Ügyesek, mihez? – Arra, öhm, tudod, hogy megjavítsanak dolgokat meg, öö, ilyesmi.

– És a védelemért – tette hozzá Carter. Szüleim tekintete Carterre vándorolt. Halvány rózsaszín árnyékolta be az arcát. – Mert egy nőnek sosincs elég ismerőse, aki megvédi, tudjátok, a férfiaktól és hasonlóktól.

– Rendben – húzta el a száját apa, majd szipogott egyet. – Barátok. Jó – bólintott.

– Meleg vagy? – fakadt ki anya.

Carter épp ivott egyet, aztán fuldokolt, és a szája tartalmát az előtte lévő asztalra fröcskölte.

– Anya, ezt nem kérdezheted meg – korholtam.

– Elaine, ő nem meleg – morgott apa.

Carter megköszörülte a torkát. – Nem, Mrs. Wild…

– Elaine.

Carter bólintott. – Elaine, nem vagyok meleg.

– Rendben van – mosolygott, majd rám nézett és kacsintott. Megtöröltem az arcom, és felnyögtem. Vajon túlélem egyáltalán az estét? Nem voltam benne biztos.

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

 

CARTER

 

Fordította: Echo

 

Reagan szülei kibaszottul viccesek voltak. Ahogy a lányuknak, Elaine-nek sem tűnt úgy, mintha bármilyen szűrője lenne. Úgy tűnt nekem sem kell túlságosan megerőltetnem magam, hogy elnyerjem a tetszésüket. Sőt, biztos voltam benne, hogy Herb már így is szeret. Már a nyelvem hegyén volt, hogy elfogadjam a lányával kapcsolatos számos ajánlatát, de végül visszafogtam magam.

Rá kellett vennem Reagant, hogy ugyanúgy szerelmes legyen belém, mint a szülei. Sőt, jobban.

Reagan látszólag egyre jobban ellazult a vacsora alatt. Sokkolták, zavarba hozták és nyugtalanították a szülei, és aggódott, hogy hogyan fogok reagálni rájuk, de ez volt a legjobb estém már régóta.

Erre vágytam végig.

Egy különleges valaki, aki velem és a családommal üldögél, és élvezzük egymás társaságát. Valaki, akivel megoszthatjuk a dolgainkat. Valaki, aki sokat jelent nekem, annyira, hogy az életem hátralévő részét vele szeretném eltölteni.

Már Reaganként láttam magam előtt ezt a valakit.

Ijesztő volt, annyira gyors volt, de a középiskolás rajongásomat hibáztattam azért, hogy teljes gőzzel akartam előrehaladni.

Reagan egy teljes csomag volt. Vicces, kedves, félénk, ügyetlen, dögös és átkozottul lenyűgöző. Hogyan is tagadhatnám, amit már amúgy is éreztem, amikor olyan erős volt? Annak ellenére, hogy talpig férfi voltam, olyan igazi férfias férfi, tisztában álltam az érzéseimmel, és azok mind Reagan felé irányultak.

A francba, ez giccsesen hangzott.

Érdekelt? Egyáltalán nem.

– ...és aztán el kellett mennem, és el kellett hoznom a bárból egy részeg Tomot és apát, miután kirúgták és kitiltották őket, mert jelenetet csináltak – fejezte be Reagan, és muszáj volt nevetnem. Nem a történet miatt, bár szórakoztató volt, vagy attól, ahogy Herb átkozta, amiért egyáltalán elmesélte. Hanem a kuncogása miatt. Ahogy a hangja csilingelt, mint egy kis csengő, ahogy a szeme vidáman csillogott. A nevetése megkapó volt. Vele akartam nevetni, mert az emberek számára élvezetessé tette a történetet.

– Hmm – mondta hirtelen Elaine. Megfordultam, és láttam, hogy engem figyelt a lánya vagy a férje helyett.

A francba! Látta, hogy a lányát akarom?

– Mondj meg nekem valamit, Carter – mondta. Reagan és Herb figyelme ránk irányult.

– I-igen? – hirtelen úgy éreztem, hogy túl szoros a pólóm gallérja. Látta, hogy kiskutya-imádattal nézek Reaganre? Összeszorult a gyomrom, attól féltem, hogy az érzéseim kiderülnek, mielőtt egyáltalán megoszthattam volna őket Reagannel.

Előbb kellett volna lépnem?

Rögtön akkor bejelentsem Reagannek, hogy randizni akarok vele, mielőtt az anyja bármi mást mondana?

Elvigyorodott, és ez a mosoly nem nyugtatott meg.

– Van házad a városban? Hallottam, hogy még mindig van egy házad pár órányira innen. Hogy működik ez? Biztosan eleged van az utazásból, vagy valahol a városban maradsz, amikor játszol? Ha véget ér a futballkarriered, mivel korábban említetted az edzősködést, errefelé keresel majd munkát?

Mi volt a húsz kérdéssel?

Legalább egyik sem szólt a lánya iránti rajongásomról.

Szóval lehet, hogy nem látott semmit.

– Anya, Carter nem...

– Semmi baj, Reagan – mosolyogtam rá. Egy pillanatig engem tanulmányozott.

– Legalább menjünk be a nappaliba, hogy kényelmesen elhelyezkedjünk, mielőtt válaszolsz – javasolta.

– Jól hangzik – mondta Elaine.

Mindannyian felálltunk és a nappali felé indultunk, amikor éreztem, hogy megszorítják a csuklóm. Mivel Elaine és Herb előttem álltak, tudtam, hogy nem ők azok. Visszapördültem, és Reagan egészen közel állt hozzám. Még lábujjhegyre is emelkedett, hogy az arcomba másszon. – Mehetünk. A hátsó ajtón a konyhán keresztül. Kisurranhatunk és elszaladhatunk.

Felhorkantam, és a fejemet ráztam felé, de mosolyogva tettem. Odanyúltam, és végigsimítottam a karján, örömmel éreztem, hogy megborzong az érintésemtől.

– Őszintén szólva, ez csupán néhány teljesen normális kérdés azoktól az aggódó szülőktől, akik tudják, hogy időt fogunk egymással tölteni.

A szeme elkerekedett.

– Barátként – tettem hozzá, és rosszul éreztem magam, amiért kimondtam, mivel hazugság volt. Talán az első együtt töltött időnk barátságon alapul majd. De azt akartam, hogy tudja, hogy sok pár, akik barátként kezdték, örökre együtt maradtak. Csak még nem jöttem rá, hogyan osszam meg ezt vele. És a francba, ilyen hamar a „barátságunk” kezdetén ott volt a valódi félelem, hogy Reagan számára túl gyorsan haladunk, talán annyira, hogy megfutamodik. De az egész barátból szerelmessé válás jelenségét a szüleimre alapoztam. Barátokként kezdték, amíg apa rá nem vette anyát, hogy randizzon vele – apám szavaival élve -, és még mindig nagyon szerelmesek voltak egymásba.

Megnyalta az ajkát. A saját nyelvemmel akartam követni a nyomot.

– Rendben – bólintott, és elengedte a csuklómat. – De ha bármikor ijesztővé válik odabent, mert az lehet – anya valamilyen oknál fogva felhozhatja a korábbi szexuális partnereidet -, akkor jelezz nekem.

Kacsintottam. – Úgy lesz.

Elaine megkérdezte, amikor beléptünk a nappaliba. – Valami baj van?

– Nincs. – felelte Reagan. – Minden rendben. Tulajdonképpen tök jó.

– Jó. – Elaine tapsolt. – Foglaljatok helyet mindketten.

Elaine-nel és Herbbel szemben ültünk le a kanapéra, Reagan szorosan mellettem. Észrevettem, hogy Herb gyorsan elkapja a tekintetét. Könnyek szöktek a férfi szemébe?

Mi a fene?

Miért?

Hacsak Elaine nem látta a lányára szegezett csillogó tekintetemet, és nem mondta el Herbnek, akit kétségtelenül elárasztott volna a gondolat, hogy Reagan és én több mint barátok lehetünk.

Mondanának neki valamit?

Még jobban rám erőltetnék a lányukat?

Nem akartam, hogy ez megtörténjen, mert az az ellenkezőjét is eredményezhetné, és Reagan valószínűleg nem akarna velem időt tölteni, ha a szülei erőltetnék rám.

– Carter? – szólított Elaine.

– Á, igen. Hogy megválaszoljam a korábbi kérdéseidet, már egy ideje vissza akartam költözni, de egészen a közelmúltig vonakodtam elhagyni a tengerparti házamat.

– De most szeretnéd?

– Igen, vagy legalábbis megtartani bérbeadásra. Akkor lesz hol laknom a szabadságom idején.

– Szóval élvezed az állandó utazást? – kérdezte Elaine.

– Apa? – kiáltott Reagan Herbnek. – Jól vagy?

Elaine gúnyosan felnyögött. – Jól van. Az allergiája kezd kiütközni.

Reagan összevonta a szemöldökét. – De nincs allergiája.

Herb szipogott. – Jól vagyok.

Megköszörülve a torkomat, válaszoltam Elaine kérdésére. – Nem, igazából nem élvezem. Ezért szálltam meg egy szállodában a megbeszélések, edzések és meccsek hosszú napjain.

– Miért nem a szüleid otthonában? – kérdezte Elaine.

– Vagy Dustinnál? – tette hozzá Reagan, kissé összevont ajakkal.

Megvontam a vállam. – Dustinnak dolgai vannak folyamatban, North-nak egy egyszobás lakása van, és én nem akartam újra a szüleimmel élni. – Reagan felhorkant. Megértette. Senki sem akart soha többé a szüleivel élni, miután elköltözött. – Én is arra várok, hogy megtaláljam magamnak a tökéletes helyet.

– Szörnyű lehet állandóan ide-oda cikázni. És a szállodák sem mindig kellemesek – jegyezte meg Elaine.

Átfuttattam a kezemet a hajamon, és azt mondtam. – Nem rossz.

Elaine a kezével Herb lábára csapott. A férfi felugrott. – Tökéletes ötletem van.

– Ó, ne! – hallottam Reagant motyogni mellettem.

– Mi az? – kérdeztem, és próbáltam visszafojtani a nevetést.

– Beköltözhetsz ide. – Herbnek és Reagannek is elakadt a lélegzete. Herb arcán hamarosan széles mosoly terült szét, Reagan pedig elsápadt.

– Áá...

– Tökéletes. Van szobánk, és nem mi vagyunk a szüleid. Elkezdheted kiadni a lakásodat, és ráérsz, hogy megtaláld a tökéletes házat magadnak. Ez sokkal jobb lenne, mint egy hotel. – Elaine elmosolyodott, és úgy dörzsölte össze a kezét, mint egy gonosz zseni. Nem értettem.

Amíg meg nem láttam a pánikot Reagan arcán.

Lehet, hogy Elaine kijátssza a lányát? De miért?

Reagan felállt, majd visszaült, és a szék szélére csúszott, miközben végigsimított a combján a kezével.

– Nem teheti – jelentette ki.

– Nem tehetem? – kérdeztem.

– Miért nem? – kérdezte Herb duzzogva.

– Mert, ööö, hozzám költözik.

Szent ég!

A szentséges szent ég!

Elaine egy gonosz zseni volt.

– Tényleg? – kérdeztem lassan, aztán legszívesebben pofon vágtam volna magam, amiért egyáltalán megkérdőjeleztem. A francba, ha Reagan felajánlotta a helyet, akkor én teljesen mellette voltam, mert ez több időt jelentett vele… a házában… szűk helyen azzal a nővel, akinek annyira a megszállottja voltam.

Hűha!

A nap egyre csak jobb lett.

– De Carter az előbb azt mondta, hogy egy hotelben lakik – jegyezte meg Herb.

– Igen – bólintottam. Jézusom, fogd már be a szád, haver.

Reagan idegesen nevetett. – Igen, de, ó, ez csak egy új ötlet volt. Felvetettem idefelé menet, és ő, öhm, nem volt biztos benne, de azt hiszem, öhm, még mindig gondolkodik rajta, ugye? – kérdezett meg Reagan. Kezdtem egy kicsit aggódni, hogy mennyire bezöldül az arca.

– Igen. Ez, ööö, igaz. De arra a következtetésre jutottam, hogy ez egy nagyszerű ötlet.

– Tényleg? – cincogott Reagan.

– Akkor ez fantasztikus. – Elaine arca ragyogott. – Mikor költözöl be? Sőt, segítünk neked beköltözni.

– Mikor? – kérdeztem.

– Igen, mikor? – puhatolózott.

– Na, várjatok egy kicsit! – mondta Herb. – Tetszett az ötlet, hogy Carter itt marad.

Elaine a férjére nézett, és dühösen meredt rá. A francba, még én is féltem attől a tekintettől.

Herb kiegyenesedett. – De hát nem akarnánk elrontani a stílusodat. Reaganhez költözni jobb lenne, mint ide. – Herb a lányára nézett. – Kedves tőled, hogy kisegíted a barátodat, drágám – elhallgatott. – Édesem?

Mindannyian Reaganre pillantottunk. Úgy tűnt, mintha valamiféle kábulatban lenne, és az ölébe bámult. A kezei a nyári ruhája szélével babráltak… és micsoda nyári ruha volt ez. Tökéletesen illett a testére.

– Reagan? – szólította Elaine.

– Jelen! – kiáltotta, majd elpirult. Egy színlelt köhögéssel elfojtottam a nevetésemet. – Bocsi – lágyan elmosolyodott. – Én, öhm, csak arra gondoltam, hogy mikor van a legjobb nap beköltöztetni Cartert.

– Mit szólsz a jövő hétvégéhez? Szombaton, mivel Carternek vasárnap meccse van? – mondta Herb.

– B-biztos? – kérdezte, és ez külön kérdésnek hangzott. Meg kellett győződnöm róla, hogy Reagannek is megfelel.

– Nagyszerű. – Elaine ismét tapsolt, és úgy tűnt, nagyon elégedett a tervvel. Nem hibáztattam; elég zseniális volt.

Ez azt jelenti, hogy Elaine és Herb áldásukat adták a lányukhoz?

Úgy sejtettem, hogy igen.

A fenébe is, úgy éreztem, hogy felfújódom, mint egy büszke páva.

– Együnk egy kis tortát ünneplésként. Herb, gyere, és segíts nekem a konyhában. –  Elaine felállt, és amikor Herb habozott, megragadta a pólója nyakát, és felhúzta.

Reaganhez fordultam, amint eltűntek a szemem elől, és mielőtt bármit is mondhattam volna, kétségbeesetten suttogta. – Be kell költöznöd. Ha nem teszed, tudni fogják, hogy hazudtam, és utálok hazudni a szüleimnek. Be kell költöznöd… – nyelt egyet. – …hozzám, az én házamba, az én otthonomba… még ha csak egy kis időre is, csak hogy a szüleim ne kapjanak rajta hazugságon. – Megvonta a vállát. – Úgy értem, mondhatnám nekik, hogy nem akarod, de ismerem őket, nyomást fognak gyakorolni, hogy költözz be hozzájuk, és hogy… – megborzongott. – Nem lenne jó. Ha megtennéd, valószínűleg az éjszaka közepén arra ébrednél, hogy apa fölötted áll, és csak bámul le rád. Ami még rosszabb, anya mindenhová követne, és elmondaná, milyen fontos a biztonságos szex, aztán mindenhol óvszereket találnál, hogy biztosan felhúzd, mielőtt nekiállsz. – Elvörösödött, miután ezt mondta. – Be kell költöznöd… hozzám.

– Rendben.

A szeme elkerekedett. – Rendben?

Elmosolyodtam. – Ja, rendben. Nem bánom. Jól kijövünk egymással, és pénzt is spórolsz nekem, mert nem kell szállodát fizetnem. Szóval tényleg szívességet teszel nekem.

Lassan pislogott. – Hát… akkor rendben.

– Köszönöm – mosolyogtam.

– Ööö, semmi gond?

– Feltéve, hogy biztos vagy benne, hogy nem bánod, ha beköltözöm. Úgy értem, nem sokat leszek ott. Délelőtt edzőterem, délután pedig edzés, ami elfáraszt, szóval valószínűleg csak hazajövök és utána kidőlök.

– Ó, persze, nem lesz gond.