25.-26. Fejezet

 

 

 

 

 

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

 

 

 

 

 

 

Fordította: Alice

 

 

 

REAGAN

 

 

Anyám rávett, hogy vegyek ki egy betegszabit, mivel közeledett a születésnapja, és csajosnapot akart tartani – arcpakolásokkal, manikűrrel és masszázzsal. Természetesen örömmel segítettem neki, és amikor felhívtam Tomot, hogy elmondjam az igazat, csak annyit mormogott:

– Élvezd. Apád helyettesít az óráidon.

Furcsálltam, de nem foglalkoztam vele, elvégre szabadnapom volt. Ami még jobbá tette, az az volt, hogy tudtam, a diákjaim nem fognak unatkozni.

Egy reggeli műsort néztem, miközben anyámat vártam, hogy értem jöjjön. Ránéztem az órára, és észrevettem, hogy késik, ami nem jellemző rá. Felkaptam a telefont az asztalról, hogy felhívjam, de Carter üzenete elterelte a figyelmemet.

Carter: Jó reggelt, édesem. Remélem, szép napod lesz.

Én:Jó reggelt! Az lesz. Welnessre megyek anyával, ez az ő előszülinapi ajándéka magának. Remélem, te sem vagy túl elfoglalt ma.

Vártam a választ, de nem jött. Még csak egybarátjától sem, hogy elfoglalt lenne. Mivel reggel volt, lehet, hogy az edzőteremben vagy megbeszélésen voltak. Majd ír, ha tud. Mosolyogva rákerestem anyám számára, és épp hívni akartam, amikor kinyílt a bejárati ajtó.

– Szia, anya! Már épp hívni akartalak– mondtam, miközben felpattantam a kanapéról.

Csakhogy nem anya jött be az ajtón.

A pulzusom felugrott, a szívem őrülten kezdett verni.

– Te nem az anyám vagy – jegyeztem meg totál hibbantan.

Elmosolyodott.– Nem, nem vagyok – mondta, és néhány lépéssel már előttem is állt.

A túltengő öröm kitört belőlem, és sikítva ugrottam a nyakába.

Csakhogy erre nem volt felkészülve.

Együtt dőltünk hátra, a kanapéra zuhantunk, és Carter került fölém– a keze pont a mellemre csúszott.

Lenézett a kezére, majd lassan vissza rám.

– Bocsi – mondta, de nem húzta el a kezét.

Mivel rajtam feküdt, nem sokat tudtam mozogni, de megvontam a vállam, és elmosolyodtam.

Boldog voltam. Annyira örültem, hogy látom, hogy ilyen közel van hozzám.

Átkaroltam a nyakát.

– Már megfogtad a fenekem, miért ne foghatnád meg a mellem is? – vágtam rá nevetve.

A vigyora gonoszul és ragyogóan széles volt.

– Életem legjobb napja volt, amikor segítettem a bugyiddal – felelte.

Felnevettem.– Ezt mégis hogy érted?

– Mert… – Megnyalta az ajkát, miközben a keze kicsit erősebben simult a mellemre.

Lenézett újra, mintha elveszett volna a pillanatban.

– Jézusom – mormolta halkan.

– Mi az? – kérdeztem alig kapva levegőt.

– Ree… – Becsukta a szemét,majd amikor kinyitotta, a tekintetében vágy kavargott. – Azért volt a legjobb nap, mert akkor léptél be az életembe, és megfogtam a feneked.

– Tényleg? – suttogtam.

– Igen.

– Carter?

– Reagan?

– Kedvelsz engem?– vontam fel játékosan a szemöldököm. – Felnevetett, de aztán elkomolyodott, és megrázta a fejét.

– Nem.

– Nem?– ismételtem, és a szívem egy pillanatra kihagyott.

Megint megrázta a fejét.

– Nem kedvellek. Soha nem tudnálak „csak” kedvelni. Minden, amit csinálsz, és minden, amit mondasz, hatással van rám.Nagy hatással. Nagyon is jó dolgokat tesz velem. Szóval… nem csak kedvellek. Szeretlek.

A lélegzetem elakadt. Könnyek gyűltek a szemembe.

Szeretett.

Engem!

Carter Anthony szeretett engem.

Hűha!

– Reagan, mondj már valamit – szólt végül.

– A kezed még mindig a mellemen van.

Félmosoly jelent meg az arcán, lepillantott, majd vissza rám.

– Igen. Ez probléma?

– Nem.

– Nem?

– Nem. Csak azon gondolkodtam, mikor csókol már meg az a pasi, akit szeretek.

– Krisztusom!– mormolta, és a homlokát az enyémhez hajtotta.– Szeretsz?

– Igen… öhm, úgy értem, igen, de csak akkor, ha megcsókolsz, mielőtt felrobbanok.

Felnyitotta a szemét, aztán hátrahúzódott annyira, hogy lássam a vigyorát.

– Ezt nem hagyhatom megtörténni, igaz?

– Nem. Semmiképp.

– Akkor jobb, ha megcsókollak.

– Légyszíves– bólintottam.

Még mindig mosolyogva lehajolt, ésfinoman hozzáérintette az ajkait az enyémhez, majd el is húzódott.

Morgolódtam az orrom alatt, amitől Carter felnevetett.

– Még mindig rendben van ez így? – kérdezte.

– Igen– szisszentem.

– Tudod, mit jelent ez, ugye?

– Mit? – kérdeztem a szája közeléből.

– Hogy hozzám tartozol.

Elégedetten morrantam, ahogy kimondta.

– De azt is tudod, hogy te is hozzám tartozol.

– Krisztusom, igen – lehelte, mielőtt rám hajolt és megcsókolt.

Felsóhajtottam– nem tudtam, és nem is akartam visszatartani.

Erre a pillanatra annyit vártam, annyiszor elképzeltem.

A tarkójára csúsztattam a kezem, ő pedig még szorosabban markolta a mellem, mire újabb nyögés szakadt ki belőlem.

A csók elmélyült, megnyíltunk egymásnak– az első íz, az első valódi pillanat.

Tetszett. Nagyon.

A szája meleg és nedves volt, kicsit kávéízű, a nyelve összefonódott az enyémmel.

De még közelebb akartam.

Szétnyitottam a lábam, hogy közé férjen, a testünk szorosan egymásnak simult, de ő nem nehezedett rám teljesen– az egyik kezével még mindig a mellem simogatta.

Amikor végigsimítottam a hátán, azizmai megfeszültek az ujjaim alatt, és a csókja vadabbá vált.

A pólója alá csúsztattam a kezem, és a forró bőrét simítottam. Még többet akartam érezni, látni.

A fenekébe markoltam, mire felmordult, és a csípője előrelendült, pont oda.

Újra megmarkoltam, újabb lökés, és el kellett szakadnom a szájától, hogy levegőt vegyek, és felnyögjek a gyönyörtől.

A csókjai vándoroltak– az arcomról a nyakamra, onnan a vállamra, majd beleharapott.

– Carter– suttogtam, és türelmetlenül a nadrágjába csúsztattam a kezem.

Ekkormegdermedt.

A keze elhagyta a mellem, a simítás megszűnt.

Megfogta a csuklóm, kihúzta a kezem, és a szájához emelte, hogy megcsókolja a csuklómat.

– M-mi van? – rebegtem.

Felnyögött, mintha fájna neki, a homlokát az enyémhez támasztotta.

– Édesem… nem azért repültem annyit, hogy csak egy gyors numerával beérjem.Látnom kellett téged, megcsókolni, és tudatni veled, hogy teljesen benne vagyok ebben a dologban kettőnk között. Senkit sem akarok, csak téged.

– Aztán– suttogta, miközben végigcsókolta az arcomat, majd a nyelvével leheletfinoman végighúzott a fülemig– ha egyszer beléd csúsznék, soha nem akarnék kijönni.De ma este vissza kell repülnöm. Én meg… időt akarok szánni rád. Minden egyes részletedet kincsként akarom megismerni.Nem akarok semmi olyat, ami csak egy gyors „megvolt-kösz-szia”.Különlegesnek akarom.Mert te különleges vagy nekem.

Szent ég!

Ezt tényleg kimondta.

A szívem úgy vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból– egyenesen felé.

Kinyitottam a szám, aztán becsuktam, majd újra kinyitottam.

– Csak azért repültél haza, hogy megcsókolj?

Elmosolyodott, majd leült a kanapé szélére, és – legnagyobb megdöbbenésemre – felemelt, és az ölébe ültetett.

– Igen. És azért is, hogy tudd, szeretlek.

Szipogtam egyet, hogy ne sírjam el magam.

– Ez… ez a legédesebb dolog, amit valaha tettek értem.

A nyakamba csókolt.

– Örülök, hogy így gondolod.

Mégis éreztem egy kis bosszúságot– Carter most itt volt, megcsókolt, aztán el fog menni, én pedig többre vágytam.

– Tudom – mondta, mintha olvasott volna a gondolataimban, és két tenyerébe fogta az arcomat. – Tudom, várhattam volna, amíg végleg visszajövök, de nem bírtam.Előbb cselekedtem, mint gondolkodtam– az első dolgom az volt, hogy repülőjegyet foglaljak, csak mert ölelni akartalak. De most meg szarul érzem magam, mert végre tudjuk, mit érzünk egymás iránt, én meg mégis itt hagylak pár órán belül.

A szavai visszhangoztak a fejemben.

Őszintén… nem tudtam haragudni.

Azért jött, hogy lásson, hogy elmondja, szeret.

Elmosolyodtam, és megvontam a vállam.

– Egy hét mit számít, ha tudjuk, hogy utána rengeteg időnk lesz egymásra.

Elvigyorodott, az orromra nyomott egy puszit.

– Örülök, hogy így látod.

– De… – suttogtam, miközben a kezem végigfutott a mellkasán– ez azt jelenti, hogy nem szórakozhatunk egy kicsit?

A szemeiben láng gyúlt.

– Nem, azt hiszem, nem jelenti ezt – felelte, majd sunyi félmosollyal közelebb húzott, hogy az ajkunk épp csak összeérjen.

Az ajkaimhoz súgta:

– Mindig is szerettem volna, hogy itt legyünk. Pont itt. Te az ölemben.Úgy tűnik, a kívánságok néha tényleg valóra válnak.

– Tényleg– suttogtam.

Lehunytuk a szemünket, és megcsókoltuk egymást.

A csók mély, forró és lélegzetelállító volt.

Ki gondolta volna, hogy a középiskolai szerelmem egyszer a nappalimban ül majd, a karjaim közt, és úgy csókol, mintha kincs lennék?

Ha valaki akkor azt mondja, hogy Carter lesz a jövőm, kiröhögöm.

De itt volt.

Belemarkoltam a hajába, és még mélyebbre húztam a csókba.

Éreztem, ahogy a kemény férfiassága lüktet a combjaim között, miközben még közelebb húzott, hogy a testünk összeérjen.

Én nyöszörögtem. Ő felnyögött.

Lihegve elhúzódtam.

– Soha nem hittem volna, hogy valaha megkaphatlak. Nem gondoltam, hogy… – összeszorítottam a szám.

Picsába ezzel a szókimondó aggyal.

– Nem gondoltad, hogy mi?

Elpirultam, és a nyakába fúrtam az arcom.

A keze a derekamról a fenekemre csúszott, és megmozdított kicsit.

– Nem gondoltad, hogy mi, Ree?

– Hogy tetszenek neked az olyan lányok, mint én. A… nagyobbak.

Felnyögött– nem kéjjel, hanem bánattal.

A keze a hajamba csúszott, és finoman meghúzta, hogy a szemébe nézzek.

– Egy seggfej voltam. A legnagyobb idióta a gimiben.Emlékszel, mikor azt mondtam, emlékszem rád?

– Igen – bólintottam. – Csak túl ideges voltam, hogy megkérdezzem, hogyan.

– Hát… tényleg emlékeztem rád. Mert bárhol is voltál az iskolában,a szemem mindig téged keresett. Mindig kerestelek, mert tetszett, akit bámultam. A hosszú, dús hajad,a gyönyörű, mosolygós szemeid,ahogy hangosan nevettél, amikor valamit viccesnek találtál.Ki kellett engedned azt az örömöt, hogy mindenki hallja.

– Tényleg kerestél engem?– kérdeztem halkan.

Elvigyorodott.

– Igen. Akkoriban hülye voltam, hagytam, hogy a seggfej csapattársaim irányítsák, kivel szabad és kivel nem szabad lennem. Így kötöttem ki valaki mellett, akit igazából nem is szerettem.De álmodtam róla, hogy egyszer azzal lehetek, akit mindig is akartam.Veled.

– Én… öhm… hűha. Ezt nem tudtam.

A mosolya megszelídült.

– Tudom, hogy nem tudtad. De úgy szeretlek, ahogy vagy. És mindig is így foglak.

A szívem szinte kiugrott a mellkasomból.

– Túl sok vagy nekem, Carter Anthony.

– Remélem, jó értelemben?

Bólintottam.– Nagyon is jó értelemben.

Felemelte az állát, és ajkaival finoman hozzáért az enyémhez.

És ennyi is elég volt.

Egyetlen érintés, és elvesztem a szenvedélyben, amit a csókja hozott– annyira, hogy szinte fájt lélegezni.

Az ajkaink újra és újra egymásnak estek, csókunk elmélyült, és egyre hevesebb lett. Olyannyira, hogy nem tudtam megállni, és mozogni kezdtem rajta, lassan, ösztönösen, újra meg újra hozzádörzsölődve.

A testem zsongott a vágytól.

A keze a fenekemre simult, ösztönözve, hogy folytassam a mozdulatot a merevedésén.

Készségesen engedelmeskedtem.

A forró kéj végigáradt bennem, ahogy a csiklóm pontosan a megfelelő helyen ért hozzá, újra, meg újra.

Carter mélyen, rekedten felnyögött, a hang az ajkaimon át szivárgott ki, mielőtt a csókjai az arcomra, majd a nyakamra vándoroltak.

Egyik keze még mindig a fenekemen, a másik a csípőmön, és ahogy összehangoltan mozdultunk, a szorítása egyre erősebb lett.

– M-meg kéne állnunk– lehelte a nyakamba.

Még soha nem hallottam, hogy elakadt volna a szava, és elmosolyodtam– mi együtt okoztuk ezt. Mi, ez az éhes fájdalom, amit éreztünk,az egymás iránti vágy.

– Még ne– nyögtem, és beleharaptam a nyakába.

– Jézusom, édesem, mindjárt a nadrágomba élvezek– morogta.

Ezt hallani, hogy én tettem ezt vele... látni akartam, ahogy elveszti önmagát.

A vállába kapaszkodtam, megcsókoltam, majd az alsó ajkába haraptam.

A tekintetünk összekapcsolódott– mindkettőnké homályos volt a vágytól.

– Carter– könyörögtem halkan.

A szeme felizzott, az állkapcsa megfeszült, és hirtelen ledöntött– a hátam a kanapén, ő fölöttem.

– Nem tudok nemet mondani neked. Nem tudok ellenállni.

Elvigyorodtam, szélesen, boldogan.

Ő megrázta a fejét, de mikor a kezeim a tarkójára kulcsolódtak, közelebb húztam magamhoz.

– Ez jót jelent a jövőmre nézve– súgtam játékosan.

Felnevetett, de a nevetése elhalt, amikor az egyik kezem lecsúsztattam, megfogtam a keménységétés megszorítottam.

Az orrlyukai kitágultak, és megragadta a kezem, miközben a másikkal megtartotta magát fölöttem. Elhúzta a kezem, én pedig már majdnem tiltakoztam, mert annyira akartam megérinteni, megmutatni, mennyire megőrjít…De akkor hozzám nyomta az erekcióját.

Felnyögtem, amikor előre-hátra mozdult, miközben az alsó ajkamat szívta, harapta.

Majd a kezét közénk csúsztatta, és éreztem, hogy igazít magán... és amikor leengedte vissza a csípőjét...Úristen, pont jó helyre. Pont oda, ahol elvesztem.A szemeim becsukódtak, és ívbe feszültem.

– Ree– ennyit mondott csak.

Kinyitottam a szemem, és ő rám nézett, miközben lassan, finoman mozdult felettem.

A kezeim végigsiklottak az oldalán, a derekától a nyakáig.

– Csókolj meg– suttogtam.

Bólintott, lehajolt, egyik kezét a kanapé karfájára tette, hogy tartsa magát, miközben tovább mozgott, dörzsölődve, súrlódva, újra meg újra.

Soha nem csináltam még ilyet.

A sötétben tapogatóztam már, igen – de így, ruhában, test a testen, minden idegszálam lángolva…

Ha ez a szárazon dugás, akkor én teljesen benne vagyok.

Amikor az ajkai az enyémhez értek, átvetettem a lábamat rajta, és még jobban megemeltem a csípőmet, közelebb húzódva hozzá. A nevét suttogtam a csókba, miközben újra és újra egymásra talált a nyelvünk.

– Édesem? – morogta rekedten.

– Én… már közel vagyok… – válaszoltam elhaló hangon.

A szája a nyakamra vándorolt, ami láthatóan nagyon izgatta – nem mintha zavart volna. Nyalta és szívta, és amikor beleharapott, és a bőrömet a szájába szívta, teljesen elvesztem. A testem minden rezdülése vele együtt mozdult, amíg az érzés szinte elviselhetetlenné vált.

– Carter! – kiáltottam fel. Erősebben és gyorsabb dörzsölte hozzám magát. Meleg lehelete egyre gyorsabban csapódott a nyakamra, miközben én minden egyes lökéssel egyre jobban és jobban élveztem.

– Ree… – nyögte mélyen. – Krisztusom.

Kezére támaszkodva felettem, farkát hozzám nyomta, dörzsölte. Állkapcsa összeszorult, szeme kissé kitágult, amikor a kezemmel végigsimítottam a mellkasát, és megcsíptem a mellbimbóját.

– Basszus! – sziszegte. – Elélvezek. – Lecsapott rám, száját az enyémre tapasztotta, és én mohón viszonoztam a csókját, miközben ő számba nyögdécselt, és a teste remegett rajtam.

 

 

 

 

HUSZONHATODIK FEJEZET

 

 

 

 

 

 

Fordította: Alice

 

 

 

CARTER

 

 

Az agyam teljesen leblokkolt. Csak annyit tudtam, hogy épp most élveztem el – keményen – a farmeromba, és nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán kapok-e levegőt. Az a nő, akit valószínűleg épp összenyomtam magam alatt, egyszerűen elképesztő volt: meglepő, szenvedélyes, és bámulatos.

Kissé leemeltem róla a testsúlyomat, és a könyökömre támaszkodva lenéztem a nőre, akit szeretek. Ő lusta, elégedett mosollyal nézett fel rám, miközben ujjait gyengéden a hajamba csúsztatta.

Egy halk kuncogás tört fel belőle.

– Ha ilyenek vagyunk ruhában, akkor meztelenül egyenesen fenomenálisak leszünk.

Pislogtam, aztán hátravetettem a fejem, és felnevettem. Felültem, majd magamhoz húztam, hogy ő is ülő helyzetbe kerüljön. Megcsókoltam az ajkát, az arcát, az orrát és a nyakát.

– A rohadt életbe, úgy bizony, azok leszünk – mondtam vigyorogva.

Felálltam a kanapéról. – Most viszont lezuhanyozom, és rendbe szedem magam, hogy elvihesselek egy randira.

A szeme elkerekedett. – Mármint egy igazira, igazi randira?

Elvigyorodtam, és bólintottam. – Annak előbb kellett volna megtörténnie, mint ami a kanapén történt, de egyszerűen nem tudtam ellenállni neked.

Kacsintva azt felelte játékosan: – Azt hiszem, igazi csábító vagyok.

Megkopogtattam az orrát. – Az bizony, az vagy.

Aztán mert egyszerűen nem tudtam betelni vele, újra megcsókoltam, mielőtt a fürdő felé indultam volna. Az ajtóból még visszaszólítottam:– Gondold ki, hová menjünk ebédelni.

– Rendben, kapitány – vigyorgott, miközben tréfásan tisztelgett. Az a boldog arckifejezés megtöltötte a mellkasomat büszkeséggel – tudtam, hogy én okoztam.

Becsuktam az ajtót, és nekidőltem belülről.

Reagan Wild végre az enyém volt.

Basszus, a mosolyom akkora lett, hogy a tükörbe pillantva őrültnek tűntem tőle.

Reagan igent mondott. Nem tudtam, tisztában van-e azzal, mire vállalkozik, de most már nincs visszaút. Megcsókolhattam, megérinthettem, nevethettem vele és rajta, élvezhettem a társaságát – és szerettem őt, pontosan olyannak, amilyen. Ő az enyém volt.

Jézusom, legszívesebben dalra fakadtam volna – bár az én hangommal inkább sírva fakadnának a csecsemők. Inkább gyorsan levetkőztem, és miközben úgy vigyorogtam, mint egy bolond a bokszeremben lévő ragacsos nedvesség miatt, beálltam a zuhany alá. Gyorsan lemostam magam, hogy minél hamarabb újra vele lehessek.

Hálás voltam a családjának, hogy segítettek összehozni ezt a meglepetést. Az az arc, amikor meglátott – a döbbenet és a tiszta öröm keveréke – örökre az emlékezetembe vésődött.

Utáltam, hogy még aznap este vissza kellett repülnöm, de nem bántam. Láttam őt.

Életem legjobb napja volt.

Jobb, mint bármelyik győztes meccs vagy díj.

Kopogást hallottam az ajtón. – Carter – szólt Reagan.

Elzártam a zuhanyt, kiléptem, és egy törölközőt tekertem a derekamra. Az ajtóhoz mentem és kinyitottam. Reagan tekintete végigsiklott a testemen, és elmélyült, vágyteli lett.

– Ne próbálj meg kihasználni, asszony – mondtam vigyorogva.

Fintorogva felelt: – Van némi önuralmam, tudod.

– Aha, persze, biztos van – mondtam gúnyosan. – Ezért falod fel a szemeddel a testem éppen most.

Felnevettem, amikor a szeme hirtelen az enyémbe fúródott, és összeszűkült.

Elvigyorodtam. – Kellett valami más is… rajtam kívül?

Elpirult. – Ó, öhm… vanvalaki az ajtónál, téged keres.

– Engem? – ráncoltam a homlokomat. – Ez fura.

– Igen, azt mondta, a Western Post-tól jött.

Vágtam egy bosszús grimaszt. Ha valami el tudta rontani életem legjobb napját, az egypaparazzo volt.

– A francba!

– Mi a baj? – kérdezte aggódva.

– Csak egy balfék, aki sztorit akar szerezni. Valahogy kiszimatolhatta, hogy hazarepülök, és azt hiszi, valami sztori van mögötte. Sajnálom, szerelmem. Gyorsan felöltözöm, és lerázom.

Egy gyors puszit nyomtam Reagan arcára, majd kiléptem a fürdőből, és a szobámba mentem felöltözni.

Ahogy átmentem a nappalin, láttam, hogy Reagan a konyhában van, és épp főz. Az ajtóhoz mentem, és kinyitottam.

– Carter Anthony – mondta Mal, a Western Post-tól, miközben mosolygott. – Kaphatnék egy exkluzív interjút arról, miért siettél haza ma?

– Mal– sóhajtottam. – Tudod, hogy szeretem a magánéletemet magánéletként kezelni.

– Ki nyitott ajtót? Az a lány volt, akit a meccsen láttunk? A barátnőd? Itt laksz vele?

Megráztam a fejem. – Úgyis megtudjátok majd idővel. De most megkérlek, menj el.

– Gyerünk, Carter, adj valamit. Bármit.

Keresztbe tettem a karom a mellkasomon, és összehúztam a szemem. – Honnan tudtad, hogy itthon vagyok?

Felvonta a szemöldökét. – Itthon? Tehát ez az otthonod… és ahogy utánanéztem, nem te vagy a tulaj, hanem egy bizonyos MissReagan Wild. – Szélesen elvigyorodott. – Köszönöm, Carter, pont ennyire volt szükségem. Vagy esetleg pózoltok együtt egy képre a barátnőddel?

Összeszorítottam az állkapcsom. – Viszlát, Mal. És ha meglátlak itt ólálkodni, vagy Reagan azt mondja, hogy még mindig a közelben vagy, akkor kénytelen leszek megállítani.

– Ez fenyegetés? – kérdezte vidáman.

– Nem, Mal. Ez figyelmeztetés. – Ezzel becsaptam az ajtót, és visszamentem a konyhába. – Ne haragudj, édesem.

Reagan megfordult, a serpenyő fölött, ahol épp szalonnát sütött. A szemöldöke összeszaladt, az ajkai vékony vonalat formáltak.

– Csak nem indulsz máris?

Gyengéden elmosolyodtam, és odaléptem hozzá, hogy a karomba zárhassam. – Nem, Ree. Csak késő este.

– Huh – sóhajtott megkönnyebbülten, és belesimult a mellkasomba, egyik karját a derekam köré fonta, míg a másikban még mindig ott volt a fakanál.

A fakanálra néztem. – Kellene aggódnom miatta?

Felnevetett. – Még nem. De miért kérsz bocsánatot?

– Az újságíró utánanézett a dolgoknak. Tudja, hogy ez a ház a tiéd, és hogy most itt lakom. Összerakta a képet, és kitalálta, hogy te vagy a barátnőm.

Az alsó ajkába harapott, és a szeme lágyan felmelegedett. – És ez probléma, mert…?

Felvontam a szemöldököm. – Téged ez nem zavar?

– Hát, nem. Miért, kellene? Elvégre én vagyok a, öhm… barátnőd, nem?

– Igen. A fenébe is, igen. De velem lenni azt jelenti, hogy lefényképezhetnek bármikor, a tudtod nélkül. Hogy a paparazzik bármikor zaklathatnak. Néha ez maga a pokol, amit megpróbálnak kiszedni belőled, vagy amiben rajtakaphatnak.

Vállat vont, majd felemelkedve megcsókolta az államat, aztán elfordult, hogy megfordítsa a szalonnát.

– Akkor majd befogom a számat, és igyekszem egy darabig nem felszedni prostituáltakat.

Felröhögtem, és a csípőjére tettem a kezem, a testem az övéhez igazítva. – Szoktál prostituáltakat felszedni?

A levegőbe lengette a fakanalat.

– Csak valami, amit Brooke-kal szoktunk csinálni szombat esténként, de egy ideig le tudunk állni vele. Tudod, ez egyfajta kötődés. Beszélgetünk a prostikkal… megosztjuk őket.

Idióta vigyorral az arcomon lehajoltam, hogy megcsókoljam a nyakát, és éreztem, ahogy beleremeg.

– Istenem, imádlak téged és azt, amiket mondasz.

– Mit, azt, hogy szeretek kurvákat felszedni a legjobb barátnőmmel? – pillantott hátra, és tréfásan rám villantotta a szemét. – Ne is gondolj rá, hogy beszállhatsz! Ez csajos program, uram.

– Soha nem tennék ilyet.

– Jó – mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra, és visszafordult a serpenyő felé. – De őszintén, Carter, semmi és senki nem tántoríthat el attól, hogy veled legyek. Fotózhatnak, kérdezgethetnek, amennyit akarnak – ez nem fogja megváltoztatni, amit irántad érzek, és soha nem is fogja.

Nem tudtam megszólalni.

Csak szorosan átöleltem őt, és imádkoztam, hogy ez így is maradjon.

 

Mivel villásreggelit ettünk, amit Reagan készített –, végül elindultunk vásárolni.

Azt mondta, fel kell töltenie a cukorkakészletét az osztályának, mert közelednek a vizsgák, és ilyenkor édességgel jutalmazza a gyerekeket, ha jól válaszolnak a kérdésekre.

Kézen fogva sétáltunk végig a bevásárlóközponton. Néhányan hosszabban ránk néztek – ez számomra már nem voltújdonság.

Aztán megláttam egy fickót, aki egy magas cserepes növény mögött guggolt, és a kameráját ránk szegezte.

Mal biztosan elterjesztette a hírt.

A francba!

– Hé, uram! – hallottuk hirtelen.

Megálltunk, és lefelé néztünk egy körülbelül ötéves kisfiúra.

– Helló, kölyök. Mi újság? – kérdeztem.

A fiú mosolya majdnem kettérepesztette az arcát.

– Te vagy Carter, a focista?

– Az vagyok – bólintottam, mosolyogva néztem rá.

A kisfiú hátrapillantott a mögötte álló, csendes anyjára.

– Látod, anya? Mondtam, hogy ő az! – Aztán visszanézett rám.– Mondtam anyának, hogy te vagy, de ő azt mondta, nem. De tényleg te vagy az!

Felnevettem. – Tényleg én vagyok.

– Aláírsz valamit nekem? Az apu is nagy rajongód.

– Persze, hogyne. Van nálatok valami, amit aláírhatok?

A fiú anyja a táskájában kezdett kutatni, de nem talált semmit. A kisfiú leejtette a vállait, és felnézett rám könnyes szemmel.

– Nincs semmink.

Elengedtem Reagan kezét, leguggoltam a fiú elé.

– Hogy hívnak?

– Josh.

– Nos, Josh, ez egy bevásárlóközpont, szóval biztosan találunk valahol papírt és tollat.

– Tényleg? – kérdezte, a hangja tele volt reménnyel.

– Tényleg. – Elmosolyodtam. Felállva az anyjára néztem, hogy biztos rendben van-e. Mikor bólintott, kinyújtottam a kezem Josh felé. Úgy nézett rá, mintha valami új, izgalmas játékot látna, aztán lassan belecsúsztatta a saját kis kezét az enyémbe.

És pontosan ezért szerettem focizni. A játék izgalmán túl imádtam látni, ahogy a gyerekek felvillanyozódnak, mikor találkoznak velem. Ahogy elámulnak, majd boldogok lesznek, hogy időt szánok rájuk.

Reaganre pillantottam, miközben Josh-sal elhaladtunk mellette, és bementünk az első boltba. Ő rám mosolygott – az a puha, meleg mosoly és a szemében csillogó büszkeség mindent elmondott.

Szabad kezemmel megsimítottam a karját, miközben Josh-sal mentünk tovább. Reagan és Josh anyukája mögöttünk jött, és beszélgetni kezdtek. Istenem, milyen gyönyörű volt.

Josh odahajolt hozzám, és halkan megkérdezte:

– Ő a barátnőd?

Lenéztem rá, elvigyorodtam és bólintottam.

– Az bizony – mondtam.

– Király – felelte.

– Hé, és te miért nem vagy iskolában? – kérdeztem.

A fiú fintorgott. – Fogorvoshoz kell mennem.

Felszisszentem. A fogorvost én is a kínzók közé soroltam, és Josh arcából ítélve ő is így érzett. A francba, nehéz volt támogató lenni olyasmiben, amit én is utáltam.

– Tudom, hogy nem túl kellemes fogorvoshoz menni, de fontos, hogy egészségesek és erősek maradjanak a fogaid. Ezért járok én is rendszeresen.

Sóhajtott, majd bólintott. – Tudom.

Megálltunk a játékrészlegen, és kértem egy kis papírt meg egy tollat. Az eladó furcsán nézett rám – valószínűleg nem tudta, ki vagyok –, de ez nem zavart. Végül adott egy lapot és egy tollat, és letette a pultra.

– Josh, mi az apukád neve? – kérdeztem.

– Apa – felelte.

Felnevettem. – A másik neve, amit anyukád használ.

– Oh, mézesmackó.

Felröhögtem, miközben Josh anyukája zavartan megköszörülte a torkát. Felé pillantottam – vörös volt, mint a cékla.

– A férjem neve Ben. És én Linda vagyok – mondta.

– Köszönöm.

A papír fölé hajolva gyorsan írtam pár sort Josh-nak és Bennek, majd átnyújtottam a lapot a fiúnak. A keze remegett, miközben átvette, aztán felolvasta:

– Bennek és Josh-nak. A kívánságok valóra válhatnak. Én már megtaláltam a sajátomat, és érdemes mindig küzdeni a tiétekért. Carter Anthony.

Megborzoltam a haját. – Szuper olvasás, Josh.

Linda büszkén mosolygott. – Az osztályában a legjobb.

Ökölbe szorítottam a kezem, ő pedig a kis öklét az enyémhez ütötte. – Csak így tovább, haver.

– Köszi – mosolygott.

Egy gyors búcsú után elmentek, én pedig odaléptem a ragyogó arcú Reaganhez.

– Ez fantasztikus volt – mondta, miközben átölelte a derekamat.

– Szeretek örömet szerezni a gyerekeknek.

– Látom – felelte mosolyogva.

A válla fölött hátrapillantottam és észrevettem, hogy továbbra is figyelnek minket.

– Egy újabb riporter követ minket – morogtam.

Reagan csak rám mosolygott. – Akkor adjunk nekik egy jó műsort.

A nyakam köré fonta a karjait, és lehúzott magához, hogy megcsókoljon – ott, mindenki előtt.

Mivel Reagant egyáltalán nem zavarta a figyelem, én is elengedtem a dolgot, és élveztem a közös napot. Nem törődtem a fotósokkal, sőt, azzal sem, amikor később, az ebéd után több riporter is odajött hozzánk kérdésekkel bombázva. Mindet figyelmen kívül hagytam.

Minden rendben volt. Jobban, mint rendben – egészen addig, amíg egy idióta oda nem lépett, és el nem rontotta a hangulatomat. Bár tudhattam volna, hogy Reagan így is megmutatja, ki az úr a háznál – és ezzel még jobban beleszeretek.

Épp a kocsihoz értünk, legalább öt riporter követett, amikor az egyik megszólalt:

– Ő nem a szokásos típusod, Carter. Kövér, és csak egy tanár.

Már indultam volna a kocsi mögül felé, de Reagan elém lépett. Kezeit a mellkasomra tette. Megálltam, lenéztem rá. Ő felpillantott rám, kacsintott, majd mellém lépett, a riporterek felé fordulva.

Nevetett, aztán mosolygott, sőt még a szemét is megforgatta.

– Nem hallottátok, hogy nagy kofferbe jó pakolni? – mondta, mire a körülöttünk állók nevetni kezdtek. – Szeretem magam pont olyannak, amilyen vagyok. És Carter is így szeret. Szóval ne ítélkezzünk, mert az senkinek sem tesz jót. Végül pedig: nem csak egy tanár vagyok. Egy fantasztikus tanár vagyok, olyan, aki formálja és segít kialakítani a fiatal elméket.

Reagan intett az egyik kamerába – olyasmibe, amit én észre sem vettem, mert túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy ámulattal bámuljam őt.

– Sziasztok, gyerekek! Ne felejtsetek el tanulni! Bocsi, hogy ma nem vagyok az iskolában, de el kellett mennem a fogorvoshoz – mondta, a hazugsága egyértelműen Josh ötlete volt.

Aztán megfogta a kezem, és a kocsi elejéhez húzott. Elengedtem a kezét, és a derekánál vezettem a kocsi ajtajához, miközben a riporterek tovább kiabáltak kérdéseket.

Csak mosolyogtam, miközben kinyitottam neki az ajtót, és beült. Lehajoltam, és gyorsan megcsókoltam.

– Tökéletes vagy – suttogtam.

Reagan elmosolyodott. – Köszönöm.