5.-6. Fejezet

 

ÖTÖDIK FEJEZET

 

REAGAN

Fordította: Alice

 

Mivel Brooke nem volt hajlandó megölni, gondoskodtam róla, hogy azért még mindig benne legyen egy italban.A helyi kis kocsmánkba mentünk, nem messze az otthonomtól, és gyorsan elfoglaltunk egy szabad bokszot.

– Sziasztok, lányok – pattant oda Merriam, a pincérnőnk. – A szokásosat?

Istenem, mintha mindig berúgnánk és csípős csirkeszárnyat ennénk. Jó, hát... szinte minden péntek este így volt. Szinte.

– Igen, kérlek – mosolygott édesen Brooke. Már régóta bejött neki Merriam, csak hát amennyire tudtuk, Merriam nem az a fajta. A férfiakkal való túlzott flörtölése, meg az, hogy sokukat hazavitte, eléggé árulkodó volt.

– Igazából, ma este változatosságra vágyom – mondtam.

Merriam felkacagott.

– Egy cseresznyét a sörödbe és sajtot a sült krumplidra?

– Mintha olvasnál a gondolataimban – kacsintottam rá.

Felhorkant.

– Vagy csak tudom, hogy amikor azt mondod, „változatosságra vágysz”, mindig ezt érted alatta.

– Igaz – bólintottam.

Eltipegett, Brooke pedig közben Merriam ringó fenekét figyelte.

– Komolyan, csak derítsd már ki, érdekled-e vagy sem – mondtam.

– Nem – sóhajtott Brooke, és odamutatott. Odanéztem: Merriam épp egy pasival csókolózott, akit még sosem láttam.

– Francba – morogtam.

– Ja. Sebaj, visszatérek ahhoz, hogy Pinkről fantáziáljak.

– Na, érte még én is oldalt váltanék.

– Vagy A Szikláért – vigyorgott Brooke.

– Te aztán egy igazi kis ringyó vagy. Nem tudnád csak a nőkhöz ragaszkodni, és a férfiakat meghagyni nekem?

Felnevetett.

– Dehogy. Mindkét nem a művészet egy formája, amit érdemes csodálni. – Kacsintott, majd megkérdezte: – Na és te, mit tervezel a hétvégére?

– Mivel anya ma elvitte Fozzie-t, azt tervezem, hogy alaposan kitakarítom a házat. Biztos vagyok benne, hogy az a kis szörny minden sarokba odaszart, és gyanítom, még mindig nem találtam meg mindet, mert valami továbbra is bűzlik nálam.

– A kis dög.

– Pontosan. És te?

– Mennem kell meglátogatni a nagyit – nyögte.

Elhúztam a számat. Brooke nagyija kedves volt a maga módján, de könyörtelen is. Mindig elérte, amit akart, és nem érdekelte, ha közben bárkit elsöpört. Legutóbb, mikor Bev nagyi felhívta Brooke-ot, azért volt, hogy elvigye őt egy gyors randira. Bev nagyi ragaszkodott hozzá, hogy Brooke üljön mellette, hogy „tanuljon tőle”, hogyan kell egy férfi figyelmét felkelteni – mert szerinte Brooke-nak már férjnél kéne lennie, és dédunokákat szülnie neki, akiket elkényeztethet.

Amikor egy túlbuzgó idős úr javasolt egy édeshármast, Brooke azonnal lelépett. Később Bev nagyi felhívta, és közölte, hogy nagyon udvariatlan volt így eltűnni, és talán megtaníthatná pár dologra Brooke-ot, ha megfigyelné őt az ágyban, hogyan lehet megtartani egy férfi figyelmét.

Bev nagyinak több barátja is volt, és mind imádták a földet, amin járt – sőt, még azzal is tisztában voltak, hogy a többiek is léteznek, de ez cseppet sem zavarta őket.

Brooke és én arra jutottunk, hogy Bev nagyi valójában valami vudu istennő, aki varázslatot szór a férfiakra.
Mindennek ellenére ő volt Brooke egyetlen élő rokona, és Brooke szerette őt — bármit is csinált vele. Nos, többnyire.

– Mit akar most tőled? – kérdeztem.

– Főzni tanít – sóhajtotta Brooke.

Hatalmasra nyílt a szemem.

– Megint?

– Meg van győződve róla, hogy még tud segíteni, pedig legutóbb is felgyújtotta a tűzhelyét – bólintott Brooke.

– És az azt megelőző néhány alkalom után, amikor te égettél oda mindent, amit főztél?

– Aha.

– Hát, egyszer talán majd megtanulja.

– Nem valószínű – felelte Brooke, miközben Merriam letette az italainkat az asztalra.

– Köszönöm, drágám – mosolygott Brooke.

– Bármikor, cukorfalat – mondta Merriam, puszit dobva, majd elsétált.

Belekortyoltam a sörömbe, és mélyen felsóhajtottam. Pont erre volt szükségem egy ilyen nap után.

Hirtelen hangos beszéd ütötte meg a fülemet. A bejárat felé pillantottam, és elkerekedett a szemem.

– A francba! – suttogtam.

– Mi az? – kérdezte Brooke, majd odanézett, amerre én, és nevetni kezdett. – Ree-ree, mit csinálsz?

Mit gondolt, mit csinálok, miközben épp lecsúsztam a bokszban az asztal alá? Nyilvánvaló volt: elbújtam.
A vér szinte felrobbant az ereimben, mikor megláttam Cartert és néhány barátját belépni az ajtón.Biztos voltam benne, hogy mindjárt elájulok, olyan hevesen vert a szívem.

– Kelj fel – sziszegte Brooke. – Erre jön.

– Nem vagyok itt – súgtam.

– Reagan.

– Fogd be! – mordultam rá halkan, majd megcsíptem a vádliját.

– Au! – kiáltotta, aztán köhintett egyet. – Ah, szia, Carter! Mit keresel errefelé?

Mielőtt válaszolhatott volna, Merriam hangját hallottam:

– Vacsora!

Brooke megköszörülte a torkát.

– Köszi!

– Hol van… – kezdte Merriam, de Brooke félbeszakította:

– Hmmm, finomnak tűnik! Kaphatnék még két sört? Imádok inni! – nevetett idegesen, majd bele rúgott a hasamba.

Istenem, hogyan keveredtem mindig ilyen helyzetekbe?
Ja, tudom. Azért, mert mindig előbb cselekszem, aztán gondolkodom.

Tényleg le kéne szoknom erről.

De most mit tehettem volna? Felpattanni az asztal alól, mint egy rugós bábu? Még őrültebbnek tűnnék, mint amilyen valójában vagyok.

– Ööö… jó… – nyújtotta el Merriam a szót, miközben láttam, hogy a lábai eltávolodnak. Még jobban összekuporodtam a sarokban, minél távolabb attól az oldaltól, ahol a három férfi még mindig állt.

– Ez rengeteg kaja csak neked – jegyezte meg az egyik férfi.
Brooke kuncogott. – Ah, hát szeretem az ételt, és… öhm… jön mindjárt egy barátom.

– Az a barát talán Reagan lenne? – kérdezte Carter.

Francba! Már megint.

– Igen? – válaszolta Brooke, és inkább kérdésnek hangzott, mint állításnak.

Végighúztam a kezem az arcomon. Szuper. A padló nem volt épp patyolattiszta, szóval valószínűleg el fogok kapni valamit és csak magamat okolhattam. Brooke biztos, hogy meg fog ölni, amiért ilyen helyzetbe hoztam.

A barátságunk megőrzése érdekében tennem kellett valamit.

– Megtaláltam! – kiáltottam fel. Lassan rátettem a kezem az asztalra, elfordultam kicsit, és visszacsúsztam a helyemre. Az arcom lángolt, miközben a szemem sarkából a „izomkiállítást” figyeltem a boksz mellett. Carter ott állt, karba tett kézzel, arcán apró mosollyal, de a szája sarkai is megrándultak. Ami viszont feltűnő volt: nem lepődött meg. Ellentétben a két haverjával, akik tátott szájjal bámulták a lányt, aki épp az asztal alól bújt elő.

– Reagan – szólalt meg Carter. – Megkérdezhetem, mit találtál?

Francba! Már megint.

– Ööö… – kezdtem volna, de…

– Az análgyöngyeimet – vágta rá Brooke.

Mi a szent ég? Miért? Miért, édes istenem, miértmondott ilyet?

– I-igen, pont azokat – bólintottam zavartan, miközben a pír már leért a nyakamig.

Brooke felnevetett, legyintett, és hozzátette:

– Kicsit zavarba jöttem, hogy kiestek a táskámból. A jó barátnőm itt meg felajánlotta, hogy visszaszerzi nekem. – Azzal a legnagyobb természetességgel bedobott egy sült krumplit a szájába.

– És most hol vannak? – kérdezte Carter, szemében csillogó derűvel, miközben a barátai már hangosan röhögtek mellette.

– Máratáskámban – motyogta Brooke tele szájjal, gyorsan, összemosva a szavakat.

Ami, őszintén, még jó is volt, mert én teljesen lefagytam.
Még mindig nem tudtam túllépni azon a tényen, hogy a barátnőm kimondta azt a szót: análgyöngyök.

Análgyöngyök?

– Szalvétával szedtem fel őket – vágtam közbe gyorsan, mintha ez bármit is számítana.

– Hé, én tisztán tartom a szexjátékaimat – nézett rám Brooke, majd elsápadt. – Ráadásul újak voltak – tette hozzá gyorsan, és belekortyolt a sörébe.

Nem is tudom, hogyan tudta ezt mind kimondani anélkül, hogy el ne vörösödjön. Ez a nő valami hihetetlen.

– Carter, nem mutatsz be minket? – kérdezte az egyik srác mellette.

Aranyos volt. Nagyon is. Az a tipikus cowboytípus – Stetson kalap, kockás ing, és farmer, ami pontosan ott feszült, ahol kellett.

– Reagan – mondta Carter kurtán.

Vajon már régóta mondta a nevemet? Az összehúzott, türelmetlen szemöldökeiből ítélve valószínűleg igen – már egy ideje próbálhatta felkelteni a figyelmemet. Remek. Rajtakaptak, hogy a haverját bámulom. Ez… kissé kínos volt. Na jó, az egész helyzet az volt.

– Reagan és Brooke – szólt Carter. – Ő itt Dustin – bökött a cowboy felé –, és North – majd a sötét bőrű, gyönyörű férfira.

– Hé! – vigyorgott North, én pedig majd’ elolvadtam. Az a mosoly egyszerűen veszélyes volt.

– Nem bánjátok, ha csatlakozunk? – kérdezte Dustin.

– Dehogy – felelte Brooke, mielőtt én felkiálthattam volna, hogy „dehogynem!”. Mérges pillantást vetettem rá, mire csak elmosolyodott és vállat vont, miközben Dustin már be is csúszott mellé a bokszba.

Amikor megláttam, hogy Carter is az én oldalamra készül leülni, önkéntelenül jobbra lendültem, és majdnem falnak estem.

Ahogy North is közelebb lépett, Carter megrázta a fejét.

– Fogj inkább egy széket.

– Elférünk – mondta North, és egyszerűen beljebb tolta Cartert – egyenesen felém.

Istenem! Ez vagy a legrosszabb rémálmom – beszorulva a sarokba, menekülési út nélkül –, vagy az első nedves álmom, mert forróbb társaságot keresve sem találhattam volna.

– Hé! – kiáltott fel North, miközben a keze hirtelen Dustinéra csapott, aki épp el akart venni egy csirkeszárnyat. – Rendelünk magunknak!

– Semmi gond – mondtam gyorsan, mire mind a négyen rám néztek, és abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak meg sem szólaltam volna. – Ööö… úgysem szoktuk megenni az egészet.

– Látod? Semmi baj – mosolygott Dustin, majd beleharapott egy szárnyba, és közben lengette a kezét. – Szóval, ti honnan ismeritek Cartert?

Összeszorítottam a számat. Közben megpróbáltam nem arra gondolni, milyen érzés volt Carter közelsége – a teste melege szinte körülölelt. Ahogy előrehajolt, könyöke az asztalon, kicsit olyan volt, mintha elrejtett volna a válla és a karja mögé… és így nem éreztem akkora késztetést, hogy megszólaljak. Aztán persze megmozdult.

Hátradőlt, egyik karját a háttámlára tette – közvetlenül a fejem mögé. A gyomromban pillangók kavarogtak, mikor lenézett rám, és elmosolyodott. Aztán Dustinra pillantott, bólintott felénk, és így szólt:

– Ma találkoztam velük, igazából.

– Áh, a középiskolai bemutató utolsó napja, mi? – kérdezte North.

– Az – bólintott Carter.

– Szóval ti is tanítotok? – érdeklődött Dustin.

– Igen – feleltem. – Én angolt, Brooke pedig az iskolai tanácsadó.

A három férfi egyszerre fordította tekintetét arra a nőre, aki percekkel korábban még az „análgyöngyeiről” beszélt – és valószínűleg mind ugyanarra gondolt: Hogy a fenébe lehet iskolai tanácsadó az, aki szexjátékkal járkál a táskájában?

Brooke lenyelte a falatot és visszanézett rájuk.

– Mi van? Nem mintha szexjátékkal dobálóznék a gyerekek között… bár, ha belegondolok, lehet, hogy azzal kevesebb lenne a nemi betegség meg a tiniterhesség.

A srácok továbbra is csak nézték.

– Vicceltem! – emelte fel a kezét. – Nyilván nem csinálnék ilyet. Tudom, mit csinálok, amikor segítek nekik. – Amikor még mindig nem fordították el a fejüket, felkiáltott: – Ne nézzetek már így!

– Tessék, még két sör. Az uraknak hozhatok valamit? – kérdezte Merriam, miközben letette az italokat az asztalra.
A férfiak leadták a rendelésüket, én pedig közben gyorsan ettem pár falatot, remélve, hogy nem fogok megfulladni tőle.
Bár… ha mégis, valamelyiküknek szájból-szájba lélegeztetéssel kellene megmentenie.

– Szóval ti is Carterrel fociztok? – kérdezte Brooke.
Mindannyian ránéztek, kissé meghökkenve.

– Focizunk? – kérdezte Dustin.

– Kicsim, mondd, hogy csak viccelsz? – szólt közbe North, majd rám nézett. – Te legalább tudod, kik vagyunk?
Bólintottam, és egy csirkeszárnnyal mutattam feléjük. – Te vagy North, ő pedig Dustin.

Carter felnevetett.

– Láttál te már valaha focimeccset? – kérdezte North.

– Öö, nem – vallottam be.

Carter feje szinte lefordult a nyakáról, olyan gyorsan kapta felém.

– Még soha nem láttál meccset? – kérdezte döbbenten.

– Nem. De Brooke sem – tettem hozzá gyorsan, hogy eltereljem a figyelmet. Nem jött be. Hallottam, ahogy Brooke kuncog.

– Egyszer sem? Még gyerekként sem, amikor apád nézte?

– Soha – ráztam meg a fejem. Ha apa valamilyen sportot nézett, én azonnal kiszöktem a szobából, mielőtt elmagyarázhatta volna a szabályokat. Egyszer már megtette a kosárlabdával, és soha többé nem akartam, hogy ez megtörténjen, mert halálra untam magam.

– El kell jönnötök egy meccsre – mondta Dustin. – Mindkettőtöknek. – Bólintott is mellé, mintha ezzel máris eldőlt volna a dolog.

– Öhm, köszönjük, de…

– Reagan – szólalt meg Carter. Ránéztem. – Te és Brooke eljöttök egy meccsre.

– Hát, tudod, én nem igazán…

– Meccs. Jöttök.

Ahogy ezt kimondta – mélyen, rekedten, parancsoló hangon – elpirultam, és gyorsan Brooke-ra pillantottam, hátha kisegít.
Bár, őszintén… Brooke segítsége eddig leginkább abból állt, hogy análgyöngyökről beszélt. Szóval nem voltak nagy reményeim.

– Imádnánk elmenni egy meccsre – jelentette ki Brooke, szemeiben gonosz csillogással.

Legszívesebben megpofoztam volna a hülyesége miatt.

– Szuper – morogta North elégedetten. – Akkor eldőlt. – Megcsóválta a fejét. – Még mindig nem hiszem el, hogy sosem láttatok focit. Mi abban a csapatban játszunk, amelyik a legtöbb mérkőzést nyeri a város számára. A stadionunk sincs messze.

– Én már láttam, és imádom is – szólalt meg egy új hang.
Amikor oldalra néztem, minden önuralmamra szükség volt, hogy ne emeljem fel a kezem, és ne mutassam fel a középső ujjamat.

– Carter, köszönöm, hogy találkozol velem. Bocs, hogy késtem, édes – mondta Elena, miközben előrehajolt az asztal fölé.

Őszintén, meglepett, hogy a mellei nem pattantak ki a szűk felsőjéből, hogy külön is köszönjenek Carternek.

Várjunk csak… ő bocsánatot kért, amiért késett?
Carter Elenával találkozott itt?

A gyomromban lévő étel hirtelen úgy döntött, szeretne visszatérni a külvilágba.

 

HATODIK FEJEZET

 

CARTER

 

Fordította: Alice

 

A picsába!

Teljesen elfelejtettem, hogy találkozóm van Elenával.
Hogy miért felejtettem el? Mert ott ült mellettem az a nő. Az a nő, aki most hirtelen mindenfelé nézett – csak rám nem.

A rohadt életbe, azt akartam, hogy rám nézzen. Hogy lássa a szememben: ez az egész Elena-dolog semmit sem jelent.
Ő erőltette rám ezt a találkozót, ezért is hívtam magammal North-t és Dustint – hogy Elena pontosan tudja, ez nem randi.

A pokol összes kínjáért sem mennék el randira Elenával, vagy bárkivel, aki csak egy kicsit is hasonlít rá. Ő volt az egyik fő oka annak, hogy még nem költöztem vissza. Láttam már néhányszor a meccseken, de mindig volt elég ember körülöttem, hogy úgy tegyek, mintha észre sem venném – így nem tűntem bunkónak, hogy elkerülöm.

Kár, hogy ugyanabban az iskolában dolgozott, mint Reagan, így muszáj volt beszélnem vele. Csakhogy ezt senki nem tudta.
És ami még fontosabb: Reagan sem.

Ő valószínűleg azt hitte, hogy azért találkoztam Elenával, mert újra fel akarom melegíteni a dolgokat vele. A gondolatra is majdnem felfordult a gyomrom. Megint Elenával? Soha többet.

Ami még rosszabb volt, hogy Dustin és North azonnal átláttak Elenán – két másodperc alatt. Aztán inkább a kajára és a lányokra figyeltek.

– Carter, mi lenne, ha keresnénk magunknak egy külön asztalt? – kérdezte Elena.

Nem! – akartam ordítani, de persze csak nyeltem egyet.

Amikor észrevettem Reagant és Brooke-ot, teljesen elfelejtettem, miért is jöttem ide eredetileg. Csak velük akartam lenni – főleg Reagannel.

Amikor megláttam, hogy az asztal alá bújik, miután észrevett engem, alig tudtam visszatartani a nevetést. Aranyos volt.
Nagyon is. És persze kíváncsi voltam, meddig viszi tovább a jelenetet, ezért mentem oda hozzájuk. Meg hát… amint megláttam őt, a szívem úgy kezdett verni, mint egy izgatott kiskutya.

Egész délután képtelen voltam kiverni a fejemből… és most már úgy hangzom, mint valami nyomorult zaklató.

Le kellett higgadnom. Megismerni Reagant, a maga egész valójában.

És hagyni, hogy ő is megismerjen engem – olyannak, amilyen most vagyok.

Nem hiszem, hogy olyan rossz ember lennék.

– Carter? – szólt Elena, ezúttal élesen.

– Mi lenne, ha inkább idehúznál egy széket? – mondtam. – Ő itt North és Dustin. A „labdatestvéreim” – bár így kimondva eléggé kétértelműen hangzott. A srácok sötéten néztek rám, amiért belevontam őket, de azért úriemberek módjára a figyelmüket Elena felé fordították.

– Srácok, ő egy régi… – Francba. Nem akartam azt mondani, hogy barátnő, sőt még azt sem, hogy barát. És hamarosan már ismerősnek sem fog számítani, ha végre rájön, hogy nem érdekel. Mert nála minden férfi csak dollárjeleket jelentett.
– … egy régi ismerős a gimiből. Elena.

Láttam, ahogy Elena összerándul. A srácok is összerezzentek, Brooke pedig hangosan felhorkantott az elfojtott nevetéstől.

Aztán éreztem, ahogy Reagan gyorsan megmozdítja a lábát, és amikor Brooke halkan káromkodott, tudtam, hogy Reagan megrúgta.

Igen. Az a pillanat mindannyiunknak kínos volt — főleg Elenának.

Reagan viszont elég kedves volt ahhoz, hogy megakadályozza Brooke-ot a nevetésben, pedig biztos voltam benne, hogy ők ketten nem voltak éppen barátnők.

– Carter, nagyon szeretnék beszélni veled. Egyedül – mondta Elena, és olyan mosolyt villantott, amitől legszívesebben a falnak mentem volna.

Jézusom!

Nem mondhattam nemet, elvégre én egyeztem bele, hogy idejövök.

– Ah, persze – bólintottam. North felállt, hogy kiengedjen.
– Mindjárt jövök – szóltam az asztalnál maradtakhoz, de a tekintetem végig Reagant kereste.

Ő beharapta az alsó ajkát, de nem szólt semmit.

Felsóhajtva kimásztam a bokszból, North pedig azonnal visszacsúszott – pont az én helyemre. Reagan mellé.

Most komolyan, baj lenne, ha megütném?

– Jöttök ti is? – kérdeztem a csapattársaimtól, mint valami rémült kislány.

Egyedül lenni Elenával volt az utolsó dolog, amit akartam. Attól féltem, megpróbál majd – ahogy Reagan mondaná – „Dóra, a felfedező” -módon rám mászni.

– Mi jól megvagyunk itt – válaszolta Dustin egy gúnyos félmosollyal.

Seggfejek.

Elena megfogta a kezem. Láttam, hogy Reagan észreveszi, és legszívesebben kirántottam volna a kezem Elenáéból, de már húzott is magával. Egy másik asztalhoz mentünk, a terem túlsó felébe.

Gyorsan leültem – nem udvariasságból, hanem hogy rálássak arra az asztalra, ahol inkább lennék.

Elena felsóhajtott, mielőtt leült. Valószínűleg azt várta, hogy kihúzzam neki a széket. Ez amúgy jellemző volt rám, csak most túl gyorsan lecsaptam arra a székre, amit kinéztem magamnak.

North épp valamit mondott Reagannek, mire a lány hátrahajtotta a fejét, és hangosan felnevetett.

Rohadj meg!

Az a nevetés nekem járt volna.

– Carter? – csattant Elena hangja.

– Tessék? – néztem rá.

Újra sóhajtott. – Örülök, hogy eljöttél. Nem is tudtam, mennyire hiányoztál, amíg újra nem láttalak. Próbáltam odamennni a meccseiden is, de gondolom, túl nagy volt a zaj, hogy meghallj.

Mit lehet erre mondani?

– Igen, jó volt újra látni téged is – feleltem. – A meccsek meg mindig őrülten hangosak a tömegtől.

Bólintott, és kuncogott. – Emlékszel, milyen nehezen tudtuk levenni egymásról a kezünket suliban?

Emlékszem, hogy piócaként tapadtál rám, mintha kiszívni akarnád belőlem az életet.

– Persze – bólintottam.

Közben láttam, hogy az étel és az italok megérkeztek a másik asztalhoz.

Éppen szólni akartam Elenának, hogy visszamegyek, amikor Dustin az én irányomba mutatott.

A kis rohadék átküldte a pincérnőt az én kajámmal.
Most már végképp nem tudtam lelépni.

– … szóval hihetetlen, nem? – mondta Elena.

Francba!

Most mit mondott?

– Tessék?

Megforgatta a szemét. – Azt mondtam, vicces, hogy pont Reagannel kell együtt dolgoznom. Emlékszel rá a régi időkből? Bár, valószínűleg nem, mi akkor eléggé el voltunk foglalva egymással.

– Tessék, egy burger és egy sör – mondta a pincérnő, és elém tette.

Aztán Elenához fordult. – Ön kér valamit?

Elena végigmérte. – Egy kis magánszférát.

Megint csak arra vágytam, bárcsak visszamehetnék az időben, és kitörölhetném Elenát az életemből.

Megfeszült az állkapcsom. – Elena, kérdezhetek valamit?

– Persze – mosolygott, és előrehajolt, hogy a mellei még jobban előtérbe kerüljenek.

– Miért is akartál találkozni ma este?

Elena kacsintott.

– Hogy a régi időkről beszélgessünk. Bár… egy kicsit intimebb környezetben jobban menne. Talán legközelebb meg is oldhatnánk, hm?

– Elég elfoglalt vagyok mostanában. Edzés, meccsek, meg minden más – válaszoltam, próbálva hűvös maradni.

– Egy régi lángnak csak tudsz időt szakítani – dorombolta, miközben végignyalta az ajkát.

Miért is egyeztem bele ebbe a találkozóba? Ja, igen. Mert azt hittem, ott lesznek a spanjaim– North és Dustin –, hogy segítsenek átvészelni az estét. De nem. Ők éppen jól szórakoztak a másik asztalnál, nevetgéltek, egymás felé hajoltak, és kurvára nem figyeltek rám.

– Lehetnénk barátok, de én most nem keresek semmi… – kezdtem, mire egy láb súrolni kezdte a combomat.

– Biztos vagy benne? – dorombolta tovább.

Igen, még mindig gyönyörű volt. De ismertem őt. Bosszúálló, gonosz és számító. És ez mindennél csúnyábbá tette.
Nem volt az a világ, ahol Elena bármit is kaphatott volna tőlem.
A számomat sem adtam meg, amikor elkérte.

– Biztos vagyok benne – mondtam. – Jobb, ha nem lépünk túl azon, ami most van köztünk.

A lába elhúzódott. Az orra fintorba rándult, és gúnyosan kérdezte: – Mi van köztünk, Carter?

– Öö… barátság? – próbáltam, de a hangomban semmi meggyőződés nem volt.

– Persze – fújta megvetően. – Akkor legalább add oda a számomat a haverjaidnak.

Jézusom! Micsoda elegancia. Nem.

– Rendben – bólintottam feszülten. – De nem ígérem, hogy fel is hívnak.

– Szerintem fognak – mondta magabiztosan. – Rájönnek, mit fogsz kihagyni, és inkább ők kérnek majd belőlem.

Összeszorítottam az ajkam, nehogy felnevessek.

Mielőtt még udvariasan elköszönhettem volna, felpattant, és a táncparkettre vonult.

Ott már vártak rá a barátnői, és Elena azonnal csípőt riszálva, haját dobálva kezdett táncolni – nyilván abban reménykedve, hogy a csapattársaim figyelmét magára vonja.

Nevetnem kellett, amikor láttam, hogy egyikük sem néz rá.
Aztán azonnal el is ment a kedvem, amikor rájöttem, miért nem: ők épp Brooke-kal és Reagannel beszélgettek.

Francba!

Vissza kellett mennem, mielőtt Reagan bármelyikükre másképp nézne. Már így is túl sokáig nézegette őket, amikor bemutattam őket egymásnak.

Felvettem a söröm és a hamburgert, majd elindultam vissza az asztalhoz.

Őszintén szólva, most már örültem, hogy beleegyeztem ebbe az egész Elenás találkozóba — mert miatta láttam újra Reagant.

– Hé! – szóltam oda, amikor odaértem az asztalhoz, és szúrós pillantást vetettem North-ra. Persze nem vette a célzást.

– Visszatértél! – vigyorgott. – Nem tartott sokáig. – Aztán még közelebb csúszott Reaganhez. – Ülj csak le, haver.

Rohadék!

El kellett volna mondanom nekik Reagant már korábban, de honnan tudhattam volna, hogy pont itt lesz? Ráadásul egy ideig még szerettem volna megtartani magamnak.

– Na, hogy ment? – kérdezte Dustin, miközben helyet foglaltam North mellett.

– Jól – morogtam, és ittam egy nagy kortyot a hideg sörből.

– Szóval – kezdte Brooke egy sejtelmes mosollyal –, te meg Elena megint kavartok, vagy mi?

– Hogyhogy megint? – kérdezte North.

Francba!

– Úgy hallottam, régen jártak a gimiben – mondta Brooke.

– Honnan hallottad? Mi sem tudtuk – jegyezte meg Dustin. – Bár igaz, mi csak pár éve járunk ide, mióta ideigazoltunk.

– Reagan is ugyanabba a suliba járt – szúrta közbe Brooke.

– De nem ugyanabba a körbe tartoztunk – vágta rá gyorsan Reagan.

– Ti ketten tehát ismertétek egymást korábban? – kérdezte North.

Reagan felnevetett és megrázta a fejét. – Nem. Soha nem beszéltünk egymással korábban. Nem tartoztam a „menő” társasághoz.

North erre játékosan a vállával meglökte Reagant.
Komolyan, baj lenne, ha a hajánál fogva rántanám el tőle?

Rávigyorgott, és azt mondta: – Én sem voltam a menő klubban.

– Én sem – horkantott fel Dustin.

– Én sem – vigyorgott Brooke.

A pokolba is. Ők összebarátkoztak, és én utáltam.
Miután összeszorítottam a fogam, még egy nagy kortyot ittam a sörömből.

Hirtelen a burger – amit eddig ettem – megfeküdte a gyomromat.

– Akkoriban egy igazi seggfej voltam – motyogtam, mintha most tört volna rám a felismerés.

Dustin gúnyosan mellkasához kapta a kezét. – Te egy seggfej? Ezt el sem hittem volna.

Szemforgatva nevettem egyet. – Okoska. Őszintén mondom, hogy a seggfej korszakom már rég elmúlt.

– Komolyan randiztál vele? – kérdezte Dustin.

Néztem, amerre bólintott. Mindannyian odafordultunk, hogy lássuk, Elena egy oszlopnak dörzsölte magát a terem egyik sarkában.

– Sajnos… – sóhajtottam.

Reagan nagyon csendes volt. Talán jobb lett volna, ha Dustin mellett ülök, hogy jobban elkapjam a tekintetét. De így az asztal végén ragadtam.

Már kezdtem kicsit megszállottá válni, és ez nem volt jó jel.
Soha nem viselkedtem így egy nővel sem. Basszus, valószínűleg elriasztanám.

Talán le kellene hűtenem magam.

De mit is hűtsek? Alig mondtunk pár szót, ráadásul ez az első napja volt, hogy újra egymás életének részei lettünk.

Csak azt kellett biztosítanom, hogy valahogy benne is maradjak. Istenem, a fejemet az asztalba akartam verni.
Beszélni akartam vele, megkérdezni tőle dolgokat, megtudni, van-e valaki az életében.

De ha lenne, már itt lett volna, ugye? Mert nincs az a világ, hogy hagytam volna, hogy egy bárba menjen nélkülem.
Ott perverzek, seggfejek vannak, akik meghívnák magukat az asztalához, csak hogy a melleit bámulják, és tervezgessék, hogyan vigyék haza.

Csak nem ismerős? Nem. Nem vagyok ilyen. Még csak rá sem néztem a melleire… és most, hogy eszembe jutott, nagyon is rá akartam nézni.

Jézusom!

A zsongó gondolataim már szánalmasak voltak.

Csak azt tudtam, mindenképp látni akartam, amikor csak lehet.

Meg akartam ismerni őt.

– Gyere! – kiáltottam hirtelen, és mire befejezhettem volna a mondatot, North és Dustin hangosan röhögtek. Brooke kuncogott, Reagan pedig a kezét a szájára tette, arcát elöntötte a pír.

Megköszörültem a torkomat, és hozzáfűztem, miközben mindkét lányra néztem: – Úgy értem, hogy gyertek el a meccsünkre vasárnap.

– Nem tudok. Nagyi-ügyek – vont vállat Brooke.

– Reagan? – kérdeztem, egy kicsit North mögé hajolva, hogy felkeltsem a figyelmét.

– Oh, én… öhm, muszáj… – kezdett volna bele, de Brooke gyorsan válaszolt helyette: – Nagyon szeretne elmenni.

– Basszus – mordult North.

Brooke grimaszolt. – Bocsi, a lábam néha saját életet él, és begörcsöl.

North felhorkant, míg Dustin és én nevettünk.

– Rendben. – Bólintott, mosolyogva.

És tudtam, mit próbált igazából elérni – hogy Reagant rávegye az igenre.

– Talán a jövő hétvégén? Akkor játszotok? – kérdezte Reagan.

Mindannyian rámeredtünk.

Még mindig nem hittem el, hogy soha nem látott meccset.

– Igen, minden hétvégén van meccsünk, mert szezon van – feleltem.

– Ha már a meccsről beszélünk – szúrt közbe Dustin –, ideje indulnunk.

Igaza volt. Senki sem szeretett későig fennmaradni edzés előtt.

A fiatalabb játékosok emiatt „öregnek” hívtak minket, de minket nem érdekelt.

Legalább nem voltunk zöldfülűek, akik a sisakjukba hánytak majdnem a játék közben.

Vicces módon nem is voltunk olyan öregek. Legalábbis nem fejben.

A testem viszont, a sok éves játék miatt, kezdte feladni.
Harminc évesen túl sok durva ütéstől sérült a térdem, és ha nem állok le hamar, lehet, hogy végleg tönkremegy.

Mégis, bár szerettünk korán pihenni az edzések és meccsek előtt, én vonakodtam elmenni.

– Mivel mentek haza? – kérdeztem.

Már ittak néhány sört, és aggódtam, hogy ha Reagan vezetne… vagy ha Brooke.

– Ma este Reagannél alszom – mondta Brooke.

– Tényleg? – kérdezte Reagan.

Brooke felnevetett. – Igen.

– Mióta?

– Amióta még iszunk egy pár italt, és nem tudnék hazavezetni, plusz te nem laksz messze innen.

Érdekes, tehát a közel lakott. Bár a séta is lehet veszélyes.

– Hazakísérünk titeket – álltam fel az asztaltól. Dustin és North követtek.

– Mi jól vagyunk, és maradunk még – mosolygott Brooke.

– Nem biztonságos éjjel kint lenni. Jobb, ha tudom, hogy mindketten épségben hazaértek.

– Már sokszor megtettük, és eddig senki sem bántott minket – mondta Reagan.

Találkozott a tekintetünk.

– Mégis szeretném tudni, hogy biztonságban vagytok. És távol a részegektől. Már láttam néhányat, akik a csajokat vették célba.

– Még maradunk egy kicsit – húzta össze a tekintetét.

Visszafordítottam a kemény pillantását. – Menjünk. – szóltam tömören.

– Maradunk – csattant fel.

Szívesen félretoltam volna North-ot, előrenyúltam volna, és megcsókoltam volna. Tetszett a tűz, ami a szemeiben égett, és ahogy elpirult.

– Meg kell bizonyosodnom – kezdtem volna, amikor egy kéz a mellkasomra került. Ránéztem, majd fel a barátomra.

North vigyorgott. – Rendben, szerintem a lányok képesek hazajutni. Ők maradni akarnak, és nem a mi dolgunk őket elüldözni.

– Köszönöm – mosolygott rá Reagan.

Soha nem akartam még ennyire megütni a barátomat. Igaza volt, de ezt utáltam. Felsóhajtottam, megvakartam a tarkómat.

– Beszélünk a meccs előtt jövő hétvégén – mondtam neki, és láttam, hogy a szeme felizzik, majd az alsó ajkát harapdálva bólintott.

Miután a számlát kifizettük – amin a lányok próbáltak vitatkozni, de figyelmen kívül hagytam őket – elköszöntünk, és a barátaimmal kimentem az előtérbe.

– Szóval… – húzta el Dustin, – mióta van valami közted és Reagan között?

North felnevetett. – Aranyos, ahogy teljesen hülyét csinálsz magadból előtte.

 – Ennyire nyilvánvaló? – dünnyögtem magam elé.

– Igen – vigyorgott Dustin. – Nekünk biztosan, és Brooke is tudja, de Reagan… azt hiszem, fogalma sincs.

– A gimiben egy igazi seggfej-csávó voltam. Túl sokat törődtem azzal, mit gondolnak rólam az emberek. Távolról csodáltam Reagant, de sosem tettem semmit. Most változtatni akarok.

– Én lassan haladnék, haver. Úgy tűnik, félénk – mondta North, majd beszállt a kocsijába. Dustin és én követtük.

– Megteszek mindent, hogy kényelmesebben érezze magát velem.

– Basszus, soha nem láttalak ilyennek egy nő miatt. Általában ez a „fogd és vidd” szituáció van.

– Reagan más – mondtam nekik.

Reagan fontos volt. Egy nő, aki megérdemelte az időt, a hódítást és a megszerzést.

A pokolba is, már a megszerzés részét vártam.