9.-10. Fejezet

 

KILENCEDIK FEJEZET

 

REAGAN

 

Fordította: Alice

 

A sarokban ülni és előre-hátra ringatózni – nos, ez elég előkelő helyen szerepelt a tennivalóim listáján.

– El kellett volna mondanod – mondtam már vagy ezredjére. Dühösen néztem Brooke-ra, aki velem szemben ült a kis étteremben, ahová késői ebédre ültünk be. Ez volt az a délután, közvetlenül a megalázó szereplésem után Carter családja előtt.

Megvonta a vállát.

– Jól szórakoztam.

– Ribanc – köhintettem.

Felnevetett.

 – Komolyan, kicsit jobban is kinyithatnád a szemed. Mind hasonlítanak egymásra. Amúgy szerintem Patty élvezte, hogy önmagad voltál, mielőtt megtudtad, hogy Carter apja. És valljuk be, ha az elejétől tudtad volna, akkor…

– Nem flörtöltem volna a fiával, miközben az apja ott ült?

Elvigyorodott.

– Nem bánta. Megnyerted őket, Ree. Láttam rajtuk. Élvezték, hogy veled lehettek.

– Sosem fogok tudni újra a szemükbe nézni – csóváltam a fejem.

Brooke legyintett.

– Ugyan, semmi bajod nem lesz.

– Dehogyisnem. Ha mégis találkozom velük, biztos csinálok valami újabb hülyeséget, és majd sikítva menekülnek előlem, hogy mekkora katasztrófa vagyok.

Egész életemben előbb beszéltem, aztán gondolkodtam. És ez általában visszaütött. Próbáltam visszafogni ezt a „hibámat”, de többnyire nem sikerült. Anyámat hibáztattam érte – ő is pont ilyen volt. Bár, ha belegondolok, apu épp ezt szerette benne a legjobban.

– Imádnivaló vagy így, ahogy vagy – mondta Brooke.

A szememet forgattam.

 – Kösz, hogy legalább te így gondolod.

– Nem csak én gondolom így, különben Carter már rég elszaladt volna, miután a meztelen jógáról kezdtél beszélni, vagy amikor azt mondtad, hogy mindjárt lehányod a diákjaidat – nevette el magát. – Még mindig nem hiszem el, hogy ezt tényleg kimondtad. De ez is bizonyítja azt, amit mondok – sokan kedvelnek téged. A diákjaid imádják az óráidat. Többen is mondták, hogy a te órád az egyetlen, amit tényleg élveznek minden héten.

Ez csak azért volt, mert sokkal lazább tanár voltam, mint a legtöbb kolléga. Amikor még én jártam gimibe vagy főiskolára, egyetlen tanár sem volt, aki szórakoztatóvá tette volna az órákat. Én pedig hiszek abban, hogy ha a diákok élvezik, amit tanulnak, akkor sokkal többet is tanulnak.

– Csak jó gyerekanyagom van.

Brooke felnyögött.

– Túl sokat szekálod magad, és ez kezd idegesíteni, nőszemély. Ismételd utánam: Csodálatos vagyok.

Várt. Amikor helyette csak a kávémból kortyoltam, belerúgott a lábamba az asztal alatt.

– Ismételd!

– Csodálatos vagyok – motyogtam.

– Ez is megteszi. Egy nap viszont tényleg elhiszed majd – sóhajtotta Brooke.

– Te vagy a legjobb barátnőm, muszáj ilyeneket mondanod.

Felnevetett.

– Épp azért hiszem, mert a legjobb barátnőd vagyok. Különben a közeledbe se mennék.

Ekkor megszólalt Brooke telefonja. Rápillantott, elpirult, de nem nyúlt érte.

– Ki volt az? – kérdeztem.

Brooke legyintett a telefonja felé, majd felkapta a saját kávéját.

– Senki.

– Brooke?

– Reagan?

A pincérnő ekkor odajött, és lepakolta elém a Benedek tojásomat, Brooke-nak pedig az áfonyás palacsintát. Amikor a pincérnő elvonult, hogy nekünk még egy kávét hozzon, átnyúltam, és elvettem Brooke telefonját.

Aztán az asztal alá csúsztattam, és bekapcsoltam.

A szemeim tágra nyíltak.

– Dustin azt mondta, köszöni a múltkori napot? – sikítottam majdnem.

Brooke grimasszal válaszolt, és bocsánatkérő mosolyt küldött a pincérnőnek.

– Épp most hoztam el a pszichiátriáról. Néha ilyen kitörései vannak.

A pincérnő rám nézett, aztán újra Brooke-ra. Bólintott, mintha egy pillantásom miatt elhitte volna a szavait. Nem tűntem őrültnek… ugye? Átnéztem a ruhámat. Semmi szivárvány, de rajtam volt a totál hidegen hagy feliratú pólóm.

Mindegy. Nem érdekelt, mit gondol.

– É…één hozom azokat az italokat.

– Köszi! – mosolygott rá Brooke, majd visszafordult felém, a szemöldökét ráncolva.

– Add vissza a telefonomat.

– Mit titkolsz, Brooke Baker? – néztem rá komoran.

– Kérem a telefont! – követelte, kinyújtva a kezét.

– Mi van közted és Dustin között, és miért nem mondtad el nekem?

Brooke felsóhajtott.

– Semmi nincs.

– Kamu! – lengettem a telefonját. – Köszöni a múltkori napot?

– Semmi komoly, hidd már el!

– Brooke, mindent elmondunk egymásnak.

Brooke sóhajtott, hátradőlt a székében.

– Rendben. De vérciki, ezért nem mondtam semmit.

Biztatóan rámosolyogtam.

– Nem lehet olyan rossz, mint bármi, amit én tettem.

Nevetett.

– Nos, nem.

Miután ismét kortyolt a kávéjából, folytatta: – Szerdán este Dustin és én összefutottunk az utcán. Kicsit beszélgettünk mindenféléről, és megkérdeztem, mit csinál másnap este, hátha elhív randizni. - Rándított egyet a vállán. – Azt mondta, hogy bajban van. Volt egy esemény, ahová el kell mennie valakivel, de még így sem volt biztos, hogy el tud menni, mert más kötelességei is voltak. Azt mondtam, segíthetek neki.

– Mint… randipartner?

– Végül is, igen. De nyilván nem erősítettünk meg semmit, mert rohannia kellett. Így azt mondta, fantasztikus lenne a segítségem, és megadta a címét.

Felkapta a villáját, és beleszúrt a palacsintájába.

– Nem cseréltünk számot, így nem tudtam, milyen esemény lesz, és mivel ez nappal volt…

– Ezért vettél ki betegszabit csütörtökre?

Bólintott.

– Egyszerű fekete ruhát választottam. Megérkeztem a házához, bevezetett, és aztán… a nappaliban, a fantasztikus házában, bemutatott Benjie-nek, a hatéves fiának.

Sikoltottam egy aprót, a kezemet a szám elé kaptam.

– Ne már – motyogtam a kezem mögött.

– De igen – bólintott, szomorúan mosolyogva. – A segítség, amire szüksége volt, az Benjie felügyelete volt, amíg elment. A randipartnere hamarosan megérkezett, és egyszerűen gyönyörű volt. Én még talán el is hívtam volna randira. Ők elmentek, és én teljesen összetörtem.

– Ó, drágám!

Megvonta a vállát.

– A legjobb mégis Benjie volt. Aranyos és vidám kis srác. Élveztük egymás társaságát. Annyira, hogy amikor visszajöttek mosolyogva és egymást ölelve, felajánlottam Dustinnak, hogy a jövőben is segítek, ha bajban lenne Benjie-vel.

Összeszorítottam a fogam.

– Ennek fájnia kellett.

– Fájt is, de aztán meg már nem. – Egy falat palacsintát vett a szájába. Láttam a testén a feszültséget, és tudtam, mennyire összetört amiatt, hogy Dustin csak bébiszitternek használta.

– Bassza meg! – szólaltam meg éppen, amikor a pincérnő visszatért.

Brooke nevetett.

– Megint rohama van.

A pincérnő együttérző mosollyal Brooke-ra nézett, lepakolta az italokat, és gyorsan elment.

– Komolyan, Brooke. Bassza meg, amiért nem akart elhívni randizni.

– Őszintén, már pár nap eltelt azóta, és túl vagyok rajta. Örültem, hogy megismertem Benjie-t. Szóval nem volt borzalmas.

– Ez jó – bólintottam, de még mindig sajnáltam érte.

Hülye Dustin.

Miután ettünk, beszélgettünk az iskoláról, és épp elindultunk kifelé az étteremből, amikor hallottam, hogy a nevemet kiabálják.

Megfordultam, és lefagytam. Egy mosolygó Carter futott felénk.

– Rejts el – súgtam Brooke-nak.

Nevetett, de nem akartam, hogy nevessen, amikor ő megérkezik, különben azt hiheti, rajta nevetünk. Nem mintha én nevettem volna, de őszintén, fogalmam sem volt, mire gondolok, és a saját tetteimet hibáztattam ezért. A könyököm Brooke oldalába csapódott, ő pedig köhögve fogta a hasát.

– Ó, ne, minden rendben? – kérdeztem, éppen, amikor Carter megállt mellettünk. – Szia, Carter. Örülök, hogy látlak, de ahogy látod, el kell vinnem Brooke-ot haza. Nem érzi jól magát.

Megpróbáltam húzni magammal, de a boszorkány a földre szegezte a lábát, és nem mozdult.

– Jól vagyok – fújta ki Brooke. – Semmi bajom – mondta kiegyenesedve. – Látod, elmúlt. Most már minden rendben. Hogy vagy Carter? – kérdezte.

A mosolya még szélesebbre húzódott.

– Remekül. Ti mit csináltok?

A kezét a csípőjére tette. Basszus, milyen jól nézett ki farmerben és egyszerű pólóban. A pulzusom azonnal felgyorsult, mint mindig, amikor a közelében voltam.

– Semmit.

Várj csak… a semmit nem hangzott túl jól. Túlságosan nyitva hagyta a lehetőséget, hogy valamit csináljunk, ha ő javasolná.

– Ööö… igazából dolgozatokat kell kijavítanom, aztán este a szüleimmel vacsorázom.

Mivel nem akartam teljesen hazudni, kénytelen leszek később tényleg felhívni a szüleimet, és meghívatni magam vacsorára.

– Elmehetnék veled vacsorázni – mondta.

Ő most… velem gondolta? A szüleimhez?

Nem. A fenébe is, nem! Az totális katasztrófa lenne.

– Biztos vagyok benne, hogy Reagan örülne, ha elvinnéd vacsorázni a szüleihez – vágta rá Brooke. – Sőt, mi lenne, ha most rögtön le is beszélném velük?

Előkapta a telefonját, én pedig azonnal lecsaptam a kezére.

– Majd én intézem! – csattantam fel. Francba! Pont belesétáltam a csapdájába. Most, hogy kimondtam, muszáj lesz tényleg megtennem, mert utálok visszavonni bármit is, amit kijelentettem.

Carter felé fordulva folytattam: – De biztos vagy benne? Anyám valószínűleg teljesen random, kínos dolgokat fog mondani, és már mondtam, hogy apám hatalmas rajongód. Valószínűleg teljesen el fog olvadni tőled.

Felnevetett.

– Azt hiszem, ezt kibírom.

Lehet, hogy ő volt az őrült kettőnk közül. Nem baj, majd hamarosan megtapasztalja, mennyire lököttek a szüleim.

Istenem, tényleg vacsorázni viszem Cartert a szüleimhez.
Hogy kerültem ebbe a helyzetbe? Ja, megvan. Ő hívatta meg magát.

Miért is?

Bár, igazából Brooke is járt már nálunk vacsorán. A barátok együtt lógnak, nem?

– Nos… ha tényleg biztos vagy benne, hogy kibírod.

– Kibírom. Írj rám később, mikor és hová menjek érted. Elviszlek kocsival.

Egy pillanatra elmosolyodott, aztán hozzátette: – Ja, és még egyszer bocsi a családom miatt, amiért nem…

Felemeltem a kezem.

– Várj az összes bocsánatkéréssel addig, amíg nem vacsorázol a családommal. Valószínűleg később én fogok könyörögni a bocsánatodért. De komolyan, semmi gond.

Mosolygott.

Annyi a szívemnek, az a mosoly...

– Rendben. Akkor találkozunk később – kacsintott rám.

Bólintottam. – Ha biztos vagy benne.

Nevetett. – Az az érzésem, mintha nem akarnád, hogy eljöjjek.

Megint csak… ő és az eljöjjek szó egy mondatban majdnem leállították az agyamat.

– Ööö… nem, nem erről van szó… mondjuk úgy, hogy a te családod olyan, mint egy aranyos kis pomerániai, a miénk pedig egy nagy bulldog, aki folyton a képünkbe ugat, minden másodpercben kérdéseket tesz fel. Lehet, hogy nyál is lesz. Csak előre akartalak figyelmeztetni.

Nem lennék meglepve, ha apu egy kicsit elolvadna Carter láttán.

Kikerült minket.

– Rendben leszek. Biztos vagy benne, hogy nem bánod, hogy meghívattam magam? – mosolygott.

Én?

Nem. Egyáltalán nem.

De valami furcsa okból örültem, hogy el akar jönni vacsorázni, meg akarja ismerni a családomat, és részt venni az egész őrületben.

Bátor volt, az biztos. Bár lehet, hogy nem készítettem fel eléggé arra, mennyire furák a szüleim. Gondolom, néhány óra múlva rá fog jönni.

– Igen? – ráztam meg a fejem, majd bólintottam. – Ööö… igen. Biztos vagyok benne.

– Remek.

Megint kacsintott, és pár lépést hátrált.

– Mennem kell, de még egy dolog. Ne foglalkozz az újságcikkekkel. A riporterek szeretnek teljes hülyeségeket beszélni.

Megfordult, és elindult.

– Cikkek? Újság? Milyen riporterek? – kérdeztem.

– Találkozunk később – kiáltotta a válla fölött.

Brooke szórakozott tekintetét látva azt mondtam: – Mit értett az alatt, hogy az újságcikkekre ne figyeljek?

– Nem tudom, de ki akarom deríteni.

Nem voltam benne biztos, hogy én akarom-e…

 

TIZEDIK FEJEZET

 

REAGAN

 

Fordította: Alice

 

Brooke hazajött velem, kezünkben újságokkal. Leültünk az asztalhoz, és Brooke rögtön felkapott egyet, én pedig kinyitottam egy másikat, és elkezdtem lapozgatni.

– Szerintem a sportrovatban lesz – mondta Brooke. Több oldalt átlapozott, és a sportoldalhoz ért. Láttam, ahogy tágra nyílnak a szemei.

– Mi van? – kérdeztem.

– Ööö… – kezdett nevetni, és az újságot az arcom elé tolta. A sportrovat első oldalán egy nagy kép volt Carter hátáról, ahogy a családi páholy előtt álltam mellette, a kezünk a korláton, mosolyogva nézve le rá. A cím így szólt:

„Ki Carter Anthony titokzatos nője?”

Hűha.

Titokzatos nő voltam?

De amennyit tudtak, akár Carter családjához is tartozhattam volna.

– Nem tudom elolvasni – ráztam a fejem, és hátraléptem az asztaltól, majd idegesen felnevettem. – Várj, amíg rájönnek, hogy csak barátok vagyunk. Bolondnak fognak tűnni.

Brooke a torkában mélyen hümmögött.

– Mi lenne, ha felhívnád a szüleidet, és megmondanád nekik, hogy a…  – mutatott a levegőbe idézőjelet, jelezve a következő szót – barátodat viszed vacsorára?

– Igen, ezt fogom tenni. Jó ötlet – bólintottam, majd elindultam a hálószobám felé.

Hülye riporterek…

Hogy így bevontak Carter életébe.A szegény srác biztosan zavarban volt.

Bár a fotó nem volt túl jó. Kétlem, hogy bárki tényleg rám ismert volna. Ha hétfőn senki nem szól semmit, tudtam, hogy nincs baj, és végre fellélegezhetek.

Felvettem a telefonom az éjjeliszekrényről, és beütöttem a szüleim számát.

– Ree-ree, mit csinál a lányom? – válaszolt anyu.

– Anya, elmehetek vacsorára ma este?

– Persze, hogy jöhetsz. Vasárnap este sült van, és tudod, mindig sok van belőle.

– Jó, mert van egy barátom, aki szintén eljönne.

– Brooke mindig szívesen látott vendég, tudod.

Köszörültem a torkom, és bevallottam:– Nem Brooke-ról van szó. Carter a neve…

Egy pillanatra csend lett, aztán:– Ó, Istenem! Ó, Istenem! A lányom fiúval jön vacsorára?

– Egy barát, aki történetesen fiú, igen.

– Természetesen jöhet. Van valami, amit nem szeret enni? Ó, ki kell hoznom a szép porcelánt. Ez annyira izgalmas. Hat főre legyen elég? Várj, amíg szólok apádnak. Aggódott érted, mindketten aggódtunk.

– Anya! – kiáltottam, hogy abbahagyja a szónoklatot, mielőtt tovább pörgette volna a részleteket.

– Igen, drágám?

– Ígérd meg, hogy te és apa a legjobban viselkedtek! Ne említsétek előtte, hogy mi randiznánk, vagy hogy szerintetek jól néznénk ki együtt. Semmi ilyesmi. Legyen egy kellemes, normális vacsora.

– Rendben. Teljesen. Alig várom. Akkor találkozunk – énekelte, majd letette a kagylót.

Megütöttem a homlokomat a telefonkagylóval, és felnyögtem. Túl könnyen egyezett bele a kedvem szerint.

A vacsora pokoli lesz.

 

*****

 

CARTER

 

Úgy éreztem magam, mint egy idióta, amiért meghívattam magam a szüleihez vacsorára, de nem láttam más módot, hogy eltölthessek vele egy kis időt. Aznap reggel túl ideges volt a meccs után, és a családomat hibáztattam azért, mert nem árulták el neki, kik ők. Emellett nem mondhattam azt sem, hogy: „Hé, gond lenne, ha átjönnék hozzátok, hogy jobban megismerjük egymást, és aztán majd továbblépve, egy párt alkossunk?”

A fenébe, ez teljesen úgy hangzott, mintha még középiskolás lennék.

Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán érdeklődne-e irántam úgy. Igen, zavarba jött a közelemben, de vajon azért, mert vonzónak talál?

Másrészt, ahogy Casper, a bátyám mondta, biztos tetszettem neki a mezemben.

Egy mosoly kúszott az arcomra. Aztán azonnal el is múlt a következő gondolatom miatt.

Vagy talán minden csapattársam tetszett neki mezben?

Ne menj erre, Carter, különben megölöd a többieket.

Miért tett ilyen agresszívvá Reagan Wild?

Bár korábban is birtokló voltam, soha nem olyan mértékben, hogy a barátaimnak ártani akarjak, vérontásig. Talán egyszerűen azért, mert a többi nő nem volt elég fontos az agyamnak abban a részében, ahol Reagan volt. Ő fogott meg teljesen – testileg, lelkileg, agyilag.

Majdnem összetört, amikor elmondta a családomnak, hogy csak barátok vagyunk, mintha ennyire egyszerűen látná a kapcsolatunkat, vagy talán attól félt, hogy barátságon kívül semmi mást nem akarhatok tőle. Tovább görcsöltem a reakcióin, a válaszain. Lehet, hogy valamilyen módon félt, talán attól tartott, hogy bántani tudnám. Remélem, nem erről van szó. Soha nem bántanám szándékosan.

A túlgondolás teljesen az őrületbe kergetett.

Amit tudtam, az az volt, hogy semmit sem tudtam. Csak kapkodtam a levegő után Reagan kapcsán. Egy női elme olyan volt számomra, mint egy Rubik-kocka: valami, amit sehogy sem tudtam megfejteni.

Ugyanakkor reméltem, hogy a szüleivel való találkozásból többet megtudhatok Reagan életéről. Szerettem volna jó benyomást kelteni, és ahogy Reagan mondta, az apja már így is rajongott értem, ami előnyt jelentett.

Amikor az autómmal megálltam Reagan háza előtt, mindent végignéztem. Jó környéknek tűnt. Legalább nem láttam drogdílereket vagy prostituáltakat a sarkokon. Ahogy kiszálltam az autóból, csendes volt az utca. Reagan háza egy kis téglaház volt, aranyos virágos kerttel az elöl. Teljesen el tudtam képzelni, ahogy rövidnadrágban és pólóban a meleg napfényben térdel a kertben, gondozva a virágokat. A fenébe, ne gondolj erre, különben a kicsi Carter felélénkül, és Reagan kinyitja az ajtót, én meg ott állok merevedéssel.

Néhány mély lélegzettel megnyugodtam, és felmentem a verandára. Egy aranyos kis terasz fogadott két fonott székkel és egy kerek fonott asztallal a közepén.

Igazán bájos volt. Pont, mint Reagan.

Ahogy épp felemeltem a kezem, hogy bekopogjak, az ajtó kinyílt.

Reagan állt ott, és egy cipőt lengetett a kezében.

– Eltűnt az egyik cipőm. Bocsi, kint kellett volna várakoznom. Esküszöm, az anyám kutyája, Fozzie, akire egy ideig vigyáztam, ellopta és a kanapém alá tette, csak hogy bosszantson. Eléggé bosszúálló.

Felvette a cipőt, majd kilépett, hogy bezárja az ajtót.

– Amúgy is egy kicsit korán érkeztem. – Reméltem, hogy beláthatok Reagan kis birodalmába.

– Minden rendben. Indulnunk kellene. Valószínűleg minél hamarabb túl akarsz lenni az estén.

Nevetett, de nem a megszokott, laza módján. Inkább erőltetettnek és idegesnek tűnt. Már elhaladt mellettem a járdán, és a kocsimhoz ment, mielőtt én még leléptem volna a verandáról. Megcsóváltam a fejem és elmosolyodtam, majd gyorsan lefutottam az autóhoz.

Megnyomtam az ajtónyitó gombot, odaléptem Reagan oldalához, és kinyitottam neki az ajtót. Be kellett harapnom az alsó ajkamat, és lefelé néznem, hogy ne lássa, mennyire szórakoztat a tágra nyílt szeme és az eltátott szája. Túl aranyos.

– Reagan – szóltam, mielőtt beszállt volna.

– I-igen?

– Nyugodj meg, rendben?

Sóhajtott, és végigsimított a haján.

– Nem tudok. Te nem ismered őket úgy, ahogy én.

Mosolyogtam. – Minden rendben lesz.

A szemei kissé pánikba estek.

– Egy jelre van szükségünk. – Megfogta a pólóm elejét, és enyhén megrázott. – Igen! – kiáltotta. – Jó ötlet. Ha bármikor kényelmetlenül érzed magad… nem tudom… megvakarhatod az orrod? Nem, várj! Az túl feltűnő lenne. Apám szereti azokat a 007-es filmeket. Lehet, hogy ilyen jelet keresne.

Szabad kezével az alsó ajkát összecsípte, miközben próbált kitalálni valamit. Én csak nevetni akartam, és megcsókolni rendesen.

Megbánás töltött el. Bárcsak megismertem volna a középiskolában. Sok mindent kihagytam. Biztos voltam benne.

Elhessegettem a gondolatot, nem akartam a múltban élni. Inkább arra koncentráltam, hogy újra részei vagyunk egymás életének. Ennek így kellett történnie. Megérdemeltem, hogy esélyem legyen nála.

A francba! Reméltem, hogy tényleg így van.

Felnézett nagy mosollyal azt mondta:– Megvan! Emeld fel a lábad, tedd a térdedre, és koppints háromszor. Az elég normálisnak fog tűnni.

Elengedte a pólóm, hogy megpaskolja a hasamat, majd megdermedt. Lassan a kezére nézett, és gyorsan visszahúzta, mintha megégette volna.

– Bocsi, ööö, nem akartam. – Egy újabb ideges nevetés. –Jobb, ha indulunk.

Beült az ülésbe, és maga húzta be az ajtót, kihúzva a kezemből.

A hátulja felé sétáltam az autónak, úgy kerülve meg, hogy ne lássa, ahogy nevetek.