23.-24. Fejezet

 

 

 

 

 

HUSZONHARMADIK FEJEZET

 

 

 

 

 

 

Fordította: Suzy

 

 

 

REAGAN

 

 

– Mit csinálsz, szívem? – kérdezte Carter a telefonban egy héttel később.

Szívem.

A grillezés óta állandóan így hívott.

Imádtam hallani.

– Épp most jöttem be az ajtón. Átjön Brooke, csajos estét fogunk tartani, iszunk és A sziklát nézzük.

Kuncogott. – Mókásnak hangzik. Bár ott lehetnék.

– Két hét múlva itt leszel.

– Alig várom.

Ezt is sokat mondogatta, minden alkalommal, amikor elmondtam, mennyi idő van még, míg hazaér.

Sokkal idegesebb voltam, amikor személyesen találkoztunk, telefonon is az voltam, de úgy nem annyira. Ellazított, amikor különféle dolgokról mesélt. Még mindig alig tudtam elhinni az elutazása előtti fürdőszobai jelenetet. Ahogy a forró tekintetével az ajkaimat nézte, tudtam, hogy fel akarja falni őket. Engedtem volna neki, de a lehető legrosszabb volt az időzítés.

– Hogy mennek a dolgok ott, ahol vagy? – kérdeztem leülve a kanapéra.

– Unalmasan. Rengeteg interjút adtam, és rengeteg ember készített rólam fotót. Azt élvezem egyedül még mindig, amikor a pályán vagyok.

– Dustin és North képeket küldtek nekem a fotózásaidról és az interjúidról. Határozottan nem tűntél boldognak.

– Fényképeket küldtek neked?

– Hát… igen. Azt hittem, megkérted őket.

– Rohadtul nem. Szívem, ha képeket akarsz, elküldöm én neked.

– Ó, öö, oké. Nagyszerű lenne.

– Küldök majd néhányat a helyekről, ahová meccsekre, találkozókra és turisztikai látványosságokra megyek. Még néhány extra lenyűgözőt is küldök.

– Te... te most farokfotókról beszélsz?

Édes Isten!Amikor lenyűgöző képekről beszélt, az agyam rögtön ahhoz a képhez ugrott, hogy letolja a nadrágját és… igen, nem mennék odáig, de túl késő volt visszaszívni a szavakat.

– Mennem kell – böktem ki.

– Akarod, hogy megtegyem, Ree? – kérdezte mély hangon.

Hogy hoztam magam ilyen helyzetbe? Ó, igen, beszéltem, mielőtt az agyam elmondhatta volna, hogy rossz ötlet.

– Mit? – nevettem idegesen. Aztán felhorkantam, és végül kifújtam a levegőt. – É-én, nem, úgy értem, nem. – Megint nevettem. Hála Istennek, kinyílt a bejárati ajtó. – Ó, nézd, itt van Brooke. Mennem kell. Hamarosan beszélünk. Hiányzol – motyogtam, aztán kinyomtam a telefont.

Brooke vetett rám egy pillantást, és megkérdezte:– Most mit csináltál?

Nyögve hátravetettem magam a kanapén a kezeimmel az arcomon. – Ölj meg!

– Feltételezem, hogy Carter volt az. Észrevetted, hogy azt mondtad neki, hiányzik neked?

Felülök. – Tényleg?

– Igen, a szádból gyorsan kiömlő szavak kavalkádjában. De hallottam a végén.

Feldobtam a karjaim. – Na, mindegy.Őszintén szólva, ez semmi ahhoz képest, amit mondtam neki.

– Basszus! Mi volt az?

Megráztam a fejemet.

Csengett a telefonom. Carter nevét meglátva a kijelzőn felsikoltottam, és a kanapé másik végébe hajítottam. Brooke érte nyúlt. – Ne! – sikoltottam. Ő magában kuncogva elejtette a telefont.

– Most már tudom, hogy tényleg rossz – vigyorgott.

A telefon abbahagyta a csörgést, de a füleimben még ott volt.

Farokfotók, komolyan, Reagan?

– Mit mondtál neki?

– A fényképekről beszélgettünk, amiket North és Dustin küldött nekem. Azt hittem, tudott róluk, de nem.

Felugrottak a szemöldökei. – Akkor miért küldték őket?

– Nem tudom.

– Talán tudják, hogy kedvel téged, és azt akarják, hogy tudd, megbízható.

Vállat vontam. – Lehet. Mindegy, azt mondta, majd küld nekem valami lenyűgözőt és … megkérdeztem, hogy az egy farokfotó lesz-e.

Brooke beszívta a levegőt. Valami nyálnak is kellett ott lennie, mert aztán fuldoklott és köhögni kezdett. Felálltam, hozzá sétáltam, és megütögettem a hátát.

A telefonom jelzett, hogy üzenet jött.

Mindketten a kanapét bámultuk.

– Olvasd el – mondta Brooke, miután megköszörülte a torkát.

– Nem. – Megráztam a fejem.

– Csináld, vagy én fogom.

Tudtam, hogy megtenné. Még ha le is vinném a földre, foggal-körömmel harcolna, hogy elérje a célját.

– Jó. – Odamentem, visszaültem a kanapéra és felvettem a telefonom. – Mi van, ha…

– Nyisd meg – követelte.

– De talán…

– Ree, nyisd meg azt a rohadt dolgot.

– Oké – bólintottam. Feloldottam a telefonom, és láttam, hogy egy üzenet Cartertől. Egy képüzenet. Elkerekedtek a szemeim. – Egy képüzenet Cartertől.

– Hűű-haa, nézzük meg.

Megráztam a fejem. – Nem tudom. Eleve nem kellett volna azt mondanom. Tudod, hogy gondolkodás nélkül szoktam kibökni szavakat, ez egy ilyen pillanat volt. Nem akarom látni a péniszét addig, míg nincs előttem húsvér valójában… vagyis, ha ez megtörténik.

Brooke felhorkant. – Meg fog történni. Abból, amit mondtál, hogy mi történt, mielőtt elment, meg fog történni – vigyorgott.

A pulzusom száguldott a gondolatra.

Megrezzentem, ahogy újabb üzenet érkezett.

– Nyisd már meg őket!

– Oké. – Bólintottam, aztán rányomtam. Egyenesen Carter üzeneteihez jutottam, mivel ő volt a legutolsó személy, akivel üzengettem arról, hogy Wesley valami butaságot csinált az órán, és amikor a kép, amit Carter küldött, megnyílt, felnevettem.

A hasamra tettem a kezem, és még jobban nevettem.

– Mi van? – kérdezte Brooke.

Feltartottam a kezemet. El akartam olvasni az üzenetet, mielőtt megmutatom neki.

Carter: Nem kell zavarban lenned. Ismerlek, Ree, véletlenül mondtad. Gondoltam, kezdhetnénk lassan :)

Olyan szélesen mosolyogva, hogy biztos voltam benne, az állam eltörik, felnéztem Brooke-ra, aztán megmutattam neki az üzenetet. Megnézte, vigyorgott, kuncogott és azt mondta:– Fantasztikus pasas.

– Tudom. – Amikor visszaadta a telefont, megint ránéztem a képre. A lábfeje volt rajta. Küldött nekem egy képet a lábfejéről.

Imádnivaló volt.

Én: Sajnálom, csak kibökök véletlenszerű dolgokat.

Carter: Nem érdekel, mit mondasz vagy csinálsz, de az igenis érdekel, hogy nem válaszolsz a hívásomra, mert zavarban érzed magad. Velem nem kell olyannak lenned.

Én: Próbálok nem ilyen lenni. PRÓBÁLOK!

Carter: Csak ennyit kérek. Nos, hol a képem, asszony?

Magamban kuncogva felemeltem a szabad kezem, lőttem egy képet és elküldtem.

Carter: Imádom. Legyen szép estéd.

Én: Köszi!

– Aú, ti vagytok a legcukibbak.

Felugrottam és megpördültem, majdnem leesetem a kanapéról. Brooke a kanapé háttámláján áthajolva a vállam felett olvasta az üzenetemet.

– Rohadtul megijesztettél.

Felhorkant. – Láttam, mert azt is elfelejtetted, hogy a szobában vagyok.

– Én…– Tagadni akartam, de igaza volt, és rosszul éreztem magam emiatt. – Sajnálom.

Felhorkant. – Ne aggódj emiatt, édesem. Teljesen boldog vagyok miattatok.

– Tényleg?

– A pokolba is, persze, hogy az vagyok.

– De nem túl korai következtetéseket levonni? Még csak nem is…

A keze eltakarta a számat. – Állj – parancsolta. – Vond le a következtetéseket. Megteheted, mert Carter odavan érted. Mindenki tudja, mennyire megszállottan odavan érted. Mindenki.

– Talán ezért hívott ma Casper, és kérdezte meg, mik a terveim a hétvégére. Folyton emlegette, hogy ha egy férfival kellene vagy akarnék menni valahová, ő elvihet. Nem akarta, hogy elmenjek valami véletlenszerű fickóval csak a társaság kedvéért. Azt is mondta, hogy ez néhányszor Carternek se tetszene.

Brooke nevetett. – Figyelnek rád Carter érdekében.

Elmosolyodtam. – Ez édes.

– Tényleg az.

Felálltam. – Kezdjük el az estét. – Brooke-kal a nyomomban kisétáltam a nappaliból a konyhába. – Vodka, vodka vagy vodka?

– Basszus, nehéz kérdés. Vodkát és narancslevet kérek.

– Vettem. És amíg elkészítem, szeretnék hallani rólad.

– Ah, mindent tudsz rólam. Tudod, mikor vesztettem el a szüzességemet, mikor jött meg először, és azt, hogy megijedtem, amikor kipróbáltam a bimbócsipeszeket Joe-val, a régi fiúmmal.

A szememet forgatva azt mondtam:– Igen, de mi történt mostanában.

– Semmi. – Megrázta a fejét, és a hűtőhöz ment, hogy kivegyen egy kis jeget. Visszajött egy tálcával, és látta, hogy őt bámulom. – Komolyan, semmi sem történik.

Csak bámultam, és aztán egy perc múlva azt mondtam:– Szóval az igazságos, hogy te mindent tudsz, és én nem?

Hátravetette a fejét, hogy a plafont nézze, majd kiegyenesedett. – Dustin felhívott párszor, és randira hívott.

Kikerekedtek a szemeim. – És?

– Nemet mondtam.

– Nemet mondtál?

– Igen.

– Miért?

– Ha igent mondanék, és párszor randiznánk, ő meg úgy döntene, hogy még sincs annyira oda értem, akkor nem láthatnám Benjie-t.

Felécsúsztattam egy poharat. – És te látni akarod Benjie-t.

Mosolygott, és ez tele volt melegséggel. – Igen. Remek gyerek, és ráébreszt arra, mit hagyok ki. Találnom kell egy férfit, aki az örökkét akarja, így megalapíthatjuk a saját családunkat.

– Hűha, ez egy nagy lépés.

Bólintott. – Tudom. De látva,hogy alakulnak a dolgok közted és Carter között, hogy mennyire csak téged lát, te vagy neki a levegő, és csak téged akar… ezt akarom valakivel.

– Mi van, ha ezt egy nőben találod meg? – kérdeztem.

Vállat vont. – Akkor az egy nő, és meg tudjuk nézni a lombikprogramot vagy az örökbefogadást.

– De mi van, ha Dustin lehetne a nagy ő?

Összehúzta a szemöldökeit. – Ő nem az. Ő egy játékos.

– A játékosok megváltozhatnak a megfelelő nőért.

– Akkor nem én vagyok a megfelelő nő számára, különben ezt már az elején látta volna.

– Brooke…

– Nem.– Vigyorgott. – Rendben vagyok ezzel, és szeretek Benjie-vel lógni.

– Több időt töltöttél vele?

– Igen. Csak néhányszor. Dustin megkérdezte, hogy tudnám-e szórakoztatni a srácot, mivel ő elfoglalt volt. Elvittem fagyizni, és moziba is elmentünk. Sokkal egyszerűbb egy gyereket elvinni, mint egyedül megnézni egy Disney filmet, és furcsa pillantásokat kapni.

– Nos, boldog vagyok, ha te is.

– Az leszek.

 

 

 

 

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

 

 

 

 

 

 

Fordította: Alice

 

 

 

REAGAN

 

 

– Szia, csak gratulálni akartam a mai elképesztő meccsedhez! – kiabáltam bele a telefonba, próbálva túlharsogni a háttérzajt az ő oldalán. Kényelmesen hátradőltem az ágyban. Carter már a második hetét töltötte távol, és épp befejezett egy meccset, ami hosszabbításba torkollott – ennyire szoros volt.

Biztosan fáradt volt, de muszáj volt felhívnom.

Ahogy teltek a napok, egyre könnyebb volt felhívni őt – már nem aggódtam amiatt, hogy esetleg megzavarnám, vagy hogy nem akar beszélni velem.

És valóban akart. Minden egyes alkalommal, amikor hívtam vagy írtam neki, válaszolt– vagy azonnal visszaírt, vagy valamelyik barátján keresztül üzent, hogy amint tud, felhív.

Meglepett, hogy most, közvetlenül a meccs után felvette. Csak üzenetet akartam hagyni neki, hogy gratuláljak.

– Köszönöm, édesem! – kiáltotta a telefonba, mielőtt újabb éljenzés tört ki körülötte. – Bocsi! – tette hozzá hangosan.

Felnevettem. – Semmi baj, majd később hívlak.

– Ne, várj, elmegyek valahová, ahol… Kurvaéletbe, ki engedte be őket?!– Kiáltott fel. Még több kiáltás, zaja háttérből.

Aztán egy női hang dorombolt a telefon közelében:

– Carter Anthony, ezer éve nem láttalak.

A gyomrom görcsbe rándult.

– Telefonálok épp – vágta rá Carter kimérten.

– Lerakom – motyogtam, de valószínűleg nem hallotta.

– Ne! – szólt bele élesen. De vajon nekem mondta, vagy neki?

– Ugyan már, mi lenne, ha ma este olyan különleges éjszakánk lenne, mint legutóbb? – hallottam a nőt.

Összeszorítottam a fogaimat.

– Kelly, én…

– Ne mondd, hogy nem, édesem. Tudod, milyen jók voltunk egy…

Ekkor bontottam a vonalat. Nem bírtam tovább hallgatni.

Egy másodperccel később legszívesebben belerúgtam volna magamba. Inkább azt kellett volna tennem, hogy megkérem Cartert, adja a telefont annak a plázacicának, és közlöm vele, hogy keressen magának másik játszópajtást. Hogy Carter és köztem alakul valami, és ezt a csajnak is tudnia kell.

Biztos voltam benne, hogy van köztünk valami – és nem akartam megkérdőjelezni sem azt, amit én érzek, sem azt,amit Carter érez.

Persze, hogy lesznek nők, akik Carterre vetik magukat. Hát nézzünk szembe vele: gyönyörű volt– a legvonzóbb férfi, akit valaha ismertem. A nők próbálkozni fognak, de nekem bíznom kellett benne, hogy le tudja állítani őket, amikor nem vagyok mellette.

Bíznom kellett.

Benne és bennünk.

Nem tudtam elképzelni, hogy Carter bedől Kelly szavainak, és megcsal – már ha ezt egyáltalán megcsalásnak lehetett nevezni, hiszen még nem is beszéltük meg, hogy mik vagyunk egymásnak valójában.

De tudtam, hogy van valami köztünk.

És annak a nőnek ezt is tudnia kellett volna.

Dühösen lerúgtam magamról a takarót, bosszús, frusztrált morgással. Felültem, és az ágyra csaptam.

 

Néhány perccel korábban

 

CARTER

 

Madarat lehetett volna fogatni velem. Megnyertük a meccset, ami azt jelentette, hogy bejutottunk a döntőbe. Aki azt megnyeri, a Super Bowlban játszhat majd az LA Ligers ellen. A csapattársaim körülöttem ünnepeltek, kiabáltak, hátba veregettek. Épp befejeztem a beszélgetést North-szal, amikor levettem a mezt és a vállvédőt, majd a szekrényembe dobtam őket – ekkor megszólalt a telefonom.

Amint ránéztem a kijelzőre, elvigyorodtam.

– Szia, Ree.

– Szia, csak gratulálni akartam a mai fantasztikus meccsedhez! – szólt Reagan vidám hangja a telefonban. A zaj miatt alig hallottam, ezért a másik fülemet befogtam.

– Köszönöm, édesem – mondtam, és közben arra gondoltam, mennyire imádom, hogy mindig felhív a meccsek után. És hogy mostanában ő volt az, aki előbb írt vagy hívott. Ez megmutatta, hogy készen állunk a következő lépésre.

A csapattársaim újra felüvöltöttek, így hangosabban szóltam bele:

– Bocsi!

– Semmi baj, majd később hívlak! – kiabálta, és hallottam a mosolyt a hangjában.

– Ne, várj, elmegyek valahová, ahol… – Francba! A jégkorongosoknak vannak hokinyuszijaik,a focistáknak pedig a mezvadászaik. Reflexből beleszóltam a telefonba:

– A francba, ki engedte be őket?!

Amint a csapat észrevette, hogy a csajok bevonultak az öltözőbe, még hangosabb lett a zaj. A srácok fel voltak pörögve, és az egyedülállók biztosan örültek a figyelemnek. Én viszont rohadtul ideges voltam, hogy valaki egyáltalán beengedte őket.

– Carter Anthony, ezer éve nem láttalak – dorombolta Kelly, egy csaj, akivel régen egyszer lefeküdtem, miközben odasétált hozzám.

A pokolba is. Csak ne hallotta volna ezt Reagan.

– Telefonálok – vágtam oda élesen. Semmi kedvem nem volt hozzá, vagy bármelyik másik nőhöz… kivéve ahhoz, aki a vonal másik végén volt.

– Lerakom – hallottam Reagan halk hangját. Valószínűleg azt hitte, nem hallottam, pedig tökéletesen hallottam, és összeszorult a gyomrom.

– Ne! – mondtam bele a telefonba, épp amikor Kelly keze a mellkasomra simult. Megráztam a fejem.

– Ugyan már – dorombolta Kelly –, mi lenne, ha ma este olyan különleges éjszakánk lenne, mint legutóbb?

Basszus! Reagan ezt biztosan hallotta, mivel Kelly alig pár centire volt tőlem, és én épp próbáltam lefeszíteni az ujjait, amikkel rám tapadt.

– Kelly, ne…

– Ne mondd, hogy nem,szépfiú. Tudod, milyen jók voltunk együtt az ágyban – mondta, és még tettetett duzzogást is vágott hozzá.

– Nem érdekel – vágtam vissza. – Reagan?– szóltam bele a telefonba, de nem jött válasz. Elhúztam a készüléket, és a képernyő sötét volt.

A francba! A rohadt életbe! Krisztusom!

Lerakta.

Istenem, ne! Most biztos azt hiszi, hogy valami történik.

De esély sem voltrá, hogy akár egy tízméteres bottal is megérintsem Kellyt, amikor Reagan otthon várt rám. Reagan, aki könnyen nevetett, kedves volt, szókimondó, és hihetetlenteste volt.

Csak az enyém.

Kelly újra megpróbált hozzám nyúlni, de hátrébb léptem, dühösen az egész helyzet miatt– és amiatt is, hogy Reagan hallhatta ezt az egészet, és valami rossz következtetésre juthatott és félreérthetett mindent.

– Nézd, Kelly – morogtam. – Az csak egyszer történt, és soha többé nem fog. Van már egy nő az életemben.

A szemöldöke a magasba szaladt.

– Tényleg?

– Igen, és épp a kurva telefonban hallotta, amit mondtál.

Kelly összerezzent. Legalább bűntudata volt.

– Hé, Carter, indulunk? – kérdezte North, miközben mellém lépett. Kellyre pillantott, majd egyszerűen figyelmen kívül hagyta.

– Azonnal beszélnem kell Reagannel.

– Miért? – húzta el a szót North.

– Olyasmit hallott Kellyvel kapcsolatban, ami semmit nem jelentett.

– Ó, a francba!

Ja, pontosan.

Aztán megszólalt a telefonom. Amikor felkaptam, kerekre nyílt a szemem. Reagan száma villogott a kijelzőn.

North-ra néztem.

– Ő az.

– Hát akkor vedd fel, tesó– mondta, majd hátrafordult és elüvöltötte magát: – Csöndet, seggfejek!

A zaj valamennyire alábbhagyott.

Bólintva megnyomtam a gombot, és a fülemhez tettem a telefont.

– Reagan, én soha…

– Át tudnád adni Kellynek a telefont, kérlek?– szakított félbe.

– Reagan, én…

– Kérlek, Carter. Ígérem, kedves leszek, ha ez segít.

– Nem zavarna, ha nem lennél az. Bármit megengednék neked… szóval, tessék, itt van. – Átnyújtottam a telefont a megdöbbent Kellynek.– Beszélni akar veled.

A szívem úgy vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból, mintha meg akarna ütni azért, hogy egyáltalán idáig fajult a helyzet. Már az elején el kellett volna lökjem Kellyt, és elüvölteni magam: „Barátnőm van!”

De nem tettem.

És most csak az járt a fejemben, hogy Reagan azért akar beszélni vele, hogy elmondja: nyugodtan elvihet engem.

Faszom!

Ki fog dobni a házából?

Az életéből?

Kelly nagyot nyelt, majd beleszólt:

– Halló? … Igen. … Értem. … Sajnálom, hogy ezt hallottad. Nem tudtam. … Csak szeretek eljárni ezekre az eseményekre. … Lehet, igazad van. Talán tényleg lehetnék ennél jobb. … Köszönöm. Igen… Te is. … Visszaadom neki. Szia.

A mosolygó Kelly visszaadta a telefont.

– Nagyon kedves nő, Carter. Örülök nektek.

Bénán bólintottam, néztem, ahogy elvonul, majd North segített a fülemhez emelni a telefont.

– Reagan?

– Szia, most már minden rendben – mondta nyugodtan.

Kinyitottam a számat, becsuktam, majd újra kinyitottam, hogy végre megszólaljak:

– Mit mondtál neki?

Kis szünet.

Aztán mély levegőt vett, és így szólt:

– Elmondtam neki, hogy köztünk van valami. Hogy nem esett jól, amit hallottam, miközben ilyen messze vagy tőlem. Aztán megjegyeztem, hogy sokkal többre képes annál, mint hogy öltözőkben lógjon, ahol a pasik keresnek maguknak valakit egy kis szórakozásra.

Az a nő…

Az én csajom.

Mindig meglepett.

– Hihetetlen vagy– mondtam, a hangom elcsuklott az érzelmektől. Legszívesebben most azonnal kimondtam volna, amit érzek – hogyfülig szerelmes vagyok Reagan Wildba –, denem akartam telefonon tenni.

Istenem, bárcsak otthon lennék, hogy megmutathassam és elmondhassam neki, mennyire különleges nekem.

Aztán meghallottam a nevetését.

– Igyekszem.

– Nem is kell igyekezned, édesem. Te egyszerűen ilyen vagy.

North még mindig mellettem állt, vigyorgott, mint a vadalma. Félretoltam, és jól artikulálva azt mondtam neki:

– Öt perc.

Ő bólintott, én pedig félrehúzódtam egy csendesebb sarokba.

– Nem zavart, hogy felhívtalak és beszéltem vele?– kérdezte Reagan.

– Ugyan már! Jézusom, attól féltem, hogy félreérted az egészet. Hogy visszahívtál, és tisztáztad a dolgot, azjobb érzés volt, mint megnyerni a mai meccset.

Reagan felnevetett.

– Komolyan gondolom, Ree. Majdnem elájultam, amikor rájöttem, hogy mindent hallottál…

– Mindkettőnknek van múltja, Carter.

– Így van, és köszönöm, hogy megérted.

– Én… – kezdte halkan.

– Édesem?– kérdeztem, mikor elakadt a szava.

Tisztán hallottam, ahogy megköszörüli a torkát.

– Nem esett jól, amit az a nő mondott, de a legjobban azt akartam, hogy hagyjon békén téged, ésértse meg, hogy te már kiszálltál… öhm…

– Miből szálltam ki?– kérdeztem, mert hallani akartam, ahogy kimondja.

– A randizásból. Mármint, ha jól értettem, amit még az indulásod előtt akartál velem megbeszélni. Lehet, hogy félreértek mindent, vagy túl előreszaladok, hiszen még nem is beszéltünk erről, de… – Egy aranyos kis morgás hallatszott tőle. – Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy ő ott van veled, miközben én akartam ott lenni, hogy gratuláljak neked.

– Bébi– suttogtam a telefonba, próbálva visszafojtani az idióta vigyort, ami szét akarta repeszteni az arcom. – Jól értetted otthon is. Még nem beszéltünk róla, de pontosan oda tartok. Randizni szeretnék veled. Benne vagy?

– Igen– vallotta be halkan, kissé elakadt lélegzettel.

– A francba, bárcsak otthon lennék most.

– Bárcsak.

A francba is, megszületett a döntés. Pár nap múlva lesz egy szabad napom, semmi kötelezettség.

Látnom kell őt. Megölelni. Megcsókolni.

Haza kell mennem.

Még ha csak egyetlen napra is.