7.-8. Fejezet

 

HETEDIK FEJEZET

 

REAGAN

 

Fordította: Alice

 

Hét közepe volt, és nem tudtam kiverni Cartert a fejemből a pénteki dupla randink óta. Beszivárgott a gondolataimba és gyökeret eresztett, mintha otthonra talált volna a fejemben.Ki akartam volna űzni, de a hülye agyam folyamatosan az őa mosolyát, a szemeit és a testét vetítette elém, mintha a saját privát pornófilmem lenne.

A francba vele amiért úgy beszélt velem, mintha barátok lennénk. Amiért egyáltalán a barátom akart lenni. Nem tudtam nem arra gondolni, bárcsak elfogadtam volna a meghívását ebédreazon a napon. Aztán talán valamit, amit tett volna, undorítónak találtam volna… de még ha nyitott szájjal evett volna is, nem voltam biztos abban, hogy a vágytól túlfűtött agyam elriadt volna tőle.

Az agyam egy igazi huncut volt.

Istenem! Segítségre volt szükségem. Egyfajta ördögűzésre a fejemben.

Sóhajtva keresztbe tettem a lábam a kanapén, és felvettem a távirányítót.

Már pizsamában voltam, és még csak 6 óra volt.
Aznap az iskolában nehéz napom volt, és megszámolni is képtelen lennék, hányszor villantott rám Elena haragos pillantást, vagy hányszor kérdezte Tom, hogy nem kellene-e szakember segítségét kérnem…

Úgy értem, azon kapott, hogy felugrottam a padra és sikítottam, miközben egy egér rohangált a teremben.

Nem én voltam az egyetlen, aki kiakadt. Wesley sikolya még magasabb volt, mint az enyém. Ha valamit vártam, az Tom hétfői kérdése lett volna, a Carter incidens után.
Egyetlen egyszer sem említette a pucér jógát. Valószínűleg azt hitte, apám majd jól elbeszélget velem erről, de igazából már tudnia kellett volna, hogy a szüleim pont olyan őrültek, mint én.

A telefonom jelzett, megtörve a gondolataimat. Azt hittem, Brooke vagy a szüleim azok, hiszen ők az egyetlenek, akik hívtak vagy üzentek nekem.

Istenem, milyen szánalmasan hangzottam.

De, amikor felvettem, Carter neve villant fel a képernyőn.

A szívem a gyomromba zuhant, és tornádóként kavargott az idegességtől.

Hogyan került a száma a telefonomba, nem tudtam, de ha tippelnem kellett volna, Brooke révén lehetett.

Carter Anthony írt üzenetet.

Nekem.

A francba, a kezem remegett, és azért remegett, mertCarter Anthony volt!

Aznap a bárban látni őt, az iskolai katasztrófám után, már önmagában meglepetés volt. Még inkább meglepett, milyen gyorsan tért vissza az asztalunkhoz, miután Elenával beszélt.
Biztos voltam benne, hogy ő valahogy megpróbálja majd megragadni, és Carter egész este vele lesz. De úgy tűnt, nem tetszett neki, amit Elena kínált – és mindenki tudta, hogy mit fog –, ehelyettvisszajött az asztalunkhoz.Még csak vissza sem nézett Elenára, kivéve amikor a barátai gúnyolták a választása miatt.

Megnyissam az üzenetet? Mit akar? Miért írt nekem? Mi van, ha rossz embernek küldte?Lehet, hogy egy Reginald nevű barátjának írta, és a neve pont mellettem volt.

Basszus. Lehet, Reginald üzenetét kaptam véletlenül.

Istenem, le kellett nyugodnom.

Mély levegőt vettem, és megnyitottam az üzenetet.

Carter: Szia, hogy vagy mostanság?

Hogy voltam? Engem kérdez, vagy valaki mást? Mit csináltam? Válaszolnom kéne?

Az alsó ajkamba harapva visszaüzentem: „Semmi különös, te?”

Kész. Egyszerű és tiszta. Szóval, ha véletlenül nekem küldte, látta a nevemet, és a hibát könnyen javíthattuk, mert egyikünk sem írt semmi furcsát.

Az egész testem megfeszült, amikor a telefonom csipogott.
Kicsit ügyetlenül próbáltam elkapni, majd a mellkasomhoz szorítottam.

Körbenéztem az üres lakásban, mintha valaki más is itt lenne, aki látná a bénázásomat egy pasival való üzenetváltás közben.

De hát ez Carter Anthony…

Tényleg abba kellett hagynom, hogy fejben mindig az egész nevét mondogatom. Olyan volt, mintha a teljes neve hatalmat gyakorolna.

Azt hiszem, valamilyen szinten tényleg így volt; biztosan felébresztette a testemet.

Carter:Csak lazítok edzés után. Milyen volt az iskola ma?

Hála az égnek, tudta, hogy tényleg nekem ír, hacsak nem ismert másik tanárt.Basszus! Abba kellett hagynom, hogy kételkedjek magamban. Carter Anthony tudatosan is üzenhetett nekem.

Végül is, azt mondta, hogy azt akarja, hogy bárotok legyünk.

Én:Jól. Hát, leszámítva, hogy egy egér rohangált az osztályban, és Tom talált rám, miközben sikítottam és az asztalon álltam.

Ezt elküldtem, majd gyorsan még egyet:

Ja, és feltrappoltam a lépcsőn, térdre estem, és az arcom majdnem Steve ágyékával találkozott. A gyerekek már elkezdtek egy történetet sutyorogni, hogy leszoptam Steve-et.

Basszus, basszus, basszus! Miért mondtam el neki ezt?

Még az üzenetekben is túl sokat kotyogtam, és valószínűleg azt gondolta, hogy tényleg az történt, és büdös Steve-vel együtt vagyok.

El kellene mondanom, hogy nem így volt? A szám sehol sem volt a közelében. Ha ott lett volna, biztos vagyok benne, hogy mindent összehánytam volna, mert biztos voltam benne, hogy annak a területnek a szaga még rosszabb. Öklendeztem még az elképzeléstől is.

Nem válaszolt.

Miért nem válaszol? Elijesztettem? Tényleg azt gondolja, hogy ott adtam valamit Steve-nek? Írhatok újra? Túl rámenősnek tűnne?

Aztán meg, miért is tűnne rámenősnek, ha ő írt nekem először?

Én:Carter?

Legalább az üzenetben nem látta, hogy pánikban vagyok, az izzadtságot a homlokomon, vagy a nehéz lélegzetvételemet.

Egy kis kiáltás szaladt ki a számon, amikor a telefonom csipogott.

Carter:Bocsi, túl elfoglalt voltam azzal, hogy nehogy megfulladjak a nevetéstől. Csakis ilyen dolgok történhetnek veled. Meglep, hogy nem ájultál el Steve szaga közelében.

Szélesen elmosolyodtam.Olyan nagy volt a mosolyom, hogy bárki, aki itt lett volna, láthatta volna az összes fogamat.

Én: Haha, nevess csak. Ha még egyszer eljössz az iskolába, gondoskodom róla, hogy Steve tudja,hogy meg akarod ölelni.Aztán majd hányinger fog kerülgetni.

Carter:Brr. Nem, köszönöm.

Én: Hogy ment az edzés? Hallottam, hogy nyertetek a hétvégi meccsen.Szép munka, gratulálok!

Carter:Köszi. Mit értesz a hallottam alatt? Azt hittem, megnézted ;)

Én:Nos, talán megnéztem volna… ha nem kényszerítettek volna a szüleim, hogy segítsek a festésben.Valójában nem kellett volna segítenem,megvesztegettek egy házi készítésű étellel.

Carter:Nem hibáztatlak ezért. Honnan tudtad akkor, hogy nyertünk?

Én:Apám rajongótok. A Farkasok a csapatod, ugye?

Most már biztosan tudtam, hogy Carter a Farkasok csapatában játszik. Csak nem akartam úgy tűnni, hogy mindent tudok róla. Végül is Brooke követte őt online, nem én.

A szüleimnél meglepődtem, amikor elcsíptem apát, amint Tommal beszélt telefonon a menő – az ő szavai, nem az enyémek – meccsről, a Farkasok játékáról.

Amikor letette a telefont, megkérdeztem tőle, hogy a kedvenc csapata-e a Farkasok. Úgy nézett rám, mintha két fejem nőtt volna, és megkérdezte, hogy egy kő alatt éltem-e ezidáig.
Én ezt igennek vettem.

Ezután elmesélte nekem a meccset. Természetesen nem figyeltem igazán. Amikor elkezdtem dúdolni magamban, feladta, és azt mondta, térjek vissza a munkához.

Carter:Igen, hölgyem. Mondd csak, mik a terveid hétvégére?

Megforgattam a szemem, majd az alsó ajkamba haraptam, hogy elkerüljem az állkapcsom fájdalmát a folyamatos vigyor miatt.

Carterrel üzengetni könnyű volt. Sőt, élvezetes is.

Én:Meccsre megyek, ahogy mondtam.

Carter:Jó! Mindenképp menj el az információs pulthoz, és legyen nálad a személyid. Hagyok ott jegyet neked és Brooke-nak.

Hű, ez kedves volt.

Én:Öhm. Köszönöm.

Carter:Szívesen. Mennem kell, de hamarosan beszélünk.

Én:Rendben. Szia.

Carter:Később :)

 

*****

 

Amikor Carter azt mondta, hogy hamarosan beszélünk, azt hittem, talán vasárnap a meccs után lesz. Ehelyett már másnap este hívott. A gyomromban ideges pillangók repkedtek… vagy talán csak gáz volt, mindenesetre felkészültem, és felvettem a telefont.

– Szia! – suttogtam. Miért suttogtam, nem tudom.

– Szia. Megzavartam valamit?

Bár a mély, rekedtes hangja felébresztette a női részeimet, a kérdés meglepett. Épp váltogattam a csatornák között, mielőtt az Odaát kezdődött volna, így fogalmam sem volt, mit gondolhatott, hogy bármit is zavarna.

– Nem, semmi különös.

Jó volt ezt mondanom? Talán valami izgalmasat kellett volna kitalálnom, például… rúdtáncolok. Elena képe villant be a fejemben, és összerezzentem.

– Szóval, mit csinálsz? – kérdezte.

Kétségbeesetten kutattam az agyamban valami más tevékenység után, mint a kanapén lustálkodás. Végül arra jutottam, hogy ha Cartert zavarja, hogy pihenek, borozgatok, és a tévében a jóképű férfiakra várok, akkor ő nem való az életembe.

El kell fogadnia, aki vagyok.

Ez a barátok dolga, ugye?

Szóval elmondtam neki az igazat: – A kanapén ülök, a javítandó dolgozatokat halogatom, mert hamarosan kezdődik a műsorom. És te?

– Milyen műsor?

– Odaát.

– Miről szól? – nevetett fel.

Felkiáltottam. – Még sosem láttad az Odaátot?

– Nem mondhatom, hogy igen.

– Te… mi… hogy lehet ez?

Újabb mély, rekedtes nevetés követte, amit egy kicsit túlságosan élveztem hallani.

Csak barátok.

– Inkább akció- és dokumentumfilm-néző típus vagyok.

Az orromat ráncolva fintorogtam.

Újra nevetett. – Fogadok, hogy most grimaszoltál. Semmi gond, megegyezhetünk.

Meg… egyezhetünk?

Miért lenne erre szükségünk?

Ez nem tűnt logikusnak. Nem gondolhatta, hogy együtt nézzük a műsort, ugye? Miért akarná?

– Reagan?

– Bocs… én, öhm… ez azt jelenti, hogy egyszer adsz egy esélyt az Odaátnak?

A szemem elkerekedett. Miért kérdeztem ezt? Talán azért, mert mindenkinek legalább egyszer ki kéne próbálnia az Odaátot.

Dean és Sam megérnek hatvan percet bárki idejéből.

– Persze, adok. – Amikor beszélt, úgy hangzott, mintha mosolyogna.

– Rendben – lélegeztem fel. Carter időt akart tölteni velem. Ez megérdemelt egy kis lélegzetvételt.

Mégis, a barátok együtt néztek műsorokat. Beszélgetnek, mint mi most. Tréfálkoznak. Nevetnek egymáson.

A francba, nem kellett volna lélegzetvételnyi izgalmat éreznem a telefonban vele.

Lehetett, hogy hallja, mennyire tetszik a gondolat, hogy időt tölthetek vele? Reméltem, hogy nem olvas annyira a gondolataimban, de ha igen, kész voltam.

Szükségem volt, hogy másra tereljem a témát, hogy lenyugodjon az agyam.

– Te, öhm… nem mondtad, mit csináltál.

– Épp most jöttem ki a zuhany alól.

Azt a rohadt… nem segített a nyugalmamnak. Lehetetlen volt. Elképzeltem, meztelenül a zuhany alatt, majd ahogy a meztelen testét megtörli, de néhány csepp kimarad, amit nekem kellene lenyalnom…

Nem, nem, nem, Reagan, ne menj erre! Gondolj valami másra. Mondjuk arra, hogy ő kakil. Ül a WC-n, erőlködik… rendben, most jó vagyok. Ez az a gondolat, ami soha nem kellett volna, hogy az agyamba jusson.

– És most aludni fogok.

A rohadt Carter Anthony és a gonoszsága. Carter… az én ágyamban.

– Mennem kell – préseltem ki magamból.

– Minden rendben?

Őszintén aggódó volt a hangja, és rosszul éreztem magam, hiszen minden rendben volt, kivéve az én mocskos elmémet.

– I-igen. Jól vagyok, öhm, csak tényleg javítanom kéne néhány dolgozatot, mielőtt Dean…

– Ki az a Dean? – vont felelősségre, mély, morgós hangon.

Ó, istenem!

Mosolyogva magamban, mondtam: – Ő…

– Ismerem őt?

– Nem, ő…

– Ő a középiskolából van?

Nevettem. – Carter…

– Egy barát?

– Ha hagynál…

– Barátod?

Te jó ég, miért hangzott ilyen feszültnek?

– Carter! – szóltam hangosan a telefonba.

– Igen?

– Dean az Odaát című sorozatból van.

Csend.

Elkezdtem kuncogni.

– Ó – mondta.

– De csak azért, mert barátok leszünk, még nem jelenti, hogy nem lehetnek mások is az életemben – mondtam, mivel úgy tűnt, aggódik, hogy valaki esetleg helyettesíthetné. Ez tényleg furcsa volt, hiszen alig egy hete vagyunk részei egymás életének.

Megálltam, eszembe jutott valami, amit Brooke mondott. Carter kedvel engem?

Nem. Egyáltalán nem. Ez nevetséges volt.

Ő egy futballsztár, és modellekkel randizik.

Én angolt tanítottam, és szinte sosem randiztam.

– Igen, tudom… de vannak más férfi barátaid?

A számat haraptam. Az agyam Carter gondolatára akart ráugrani, de a szívem fékezett, és azt mondta: „Hé, várj csak.”

– Reagan?

– Nem. Nincsenek. Valójában nem sok közeli barátom van Brooke-on kívül, és hát, a szüleim. De velük muszáj kibírnom, hiszen ők hoztak a világra.

Felhorkant. – Ugyanezt mondom a szüleimnek is. – Mély levegőt vett.

– Mindenesetre most békén hagylak. Korán kell kelnem edzés miatt. Ha vasárnapig nem beszélünk, akkor majd ott találkozunk.

– Rendben.

A francba, ez túl merész volt?

– Ja, haver – tettem hozzá gyorsan.

Kirobbant belőle a nevetés, mielőtt letettem a telefont.

Istenem. Tényleg csak szóval kellett volna tartani a szegény srácot, különben rájön, hogy teljesen zakkant vagyok.

 

NYOLCADIK FEJEZET

 

REAGAN

 

Fordította: Alice

 

A gyomrom tele volt érzelmek kavalkádjával. Idegesség, izgatottság, félelem… szinte minden elképzelhető érzés kavargott bennem, és mind azért, mert Carter meccsén voltam. A futball nem az én világom volt, de Carteré igen, és valahol tényleg látni akartam játszani, remélve, hogy eléggé megértem hozzá, hogy érdekeljen is miatta.

Igen, egy sportot akartam szeretni… egy férfi miatt.

Mi lett az agyammal? Valahol a eltűnt lefolyóban, együtt a racionális gondolataimmal, amikor Carter került szóba.

– Ree, ezek elképesztően jó helyek! – mondta Brooke, miközben a jegyek által kijelölt hely felé sétáltunk. – A francba, az új, elkerített rész első sorában ülünk! Mostanában olvastam csak erről a lehetőségről, hogy tesztelik őket, fontos emberek számára a hátsó üvegfülkék helyett.

Brooke tovább magyarázott, hogy szerinte az emberek jobban fogják szeretni, de én teljesen kikapcsoltam. Hála az égnek, hogy hajlandó volt velem jönni, mert fogalmam sem volt a stadionról vagy a térképolvasásról.

A szavak, a nyelvtan, a könyvek és a tanítás menni szokott. Adjon bárki egy térképet, és ígérje meg, hogy egy évre ingyen kávé és csokoládé vár a végén, mindent megtennék, hogy megtaláljam, de képtelen lennék rá. Elvesznék, megőrülnék, és kétségtelen, hogy egy sarokban sírnék, amiért kimaradtam a finomságból.

– Ez jó lesz – mondtam, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg jó. Ha elég közel ültünk ahhoz, hogy Carter láthasson, aggódtam, hogy unott arckifejezést lát rajtam… vagy akár elalszom.

– Jó lesz, Ree. – mosolygott Brooke. – Gyerünk, erre.

Bólintottam, majd követtem őt a lelátóra. Egészen levezetett a lépcsőkön.

– Nézd! – kiáltotta Brooke, amikor a jegyeket átadva az alkalmazottnak kinyitotta az ajtót. – Azt mondták, ez az utolsó két szék az első sorban. – Brooke biztosan leolvasta az arcomról, hogy a pánikba esett állapotomban nem fogok fel semmit, így megfogta a kezemet. Átsétáltunk a következő két soron, ahol már ültek páran, az első sorhoz, ahol három férfi ült a fal mellett az elkerített részben.

Brooke a szabad székre ültetett engem egy idősebb férfi mellé, ő pedig a sor végére. Talán félt attól, hogy elszaladok.

Gondoltam rá.

Őszintén szólva kissé bosszantott, hogy fontosnak érzem, hogy nekem is tetszen ez a meccs, de képtelen voltam leállni azzal, hogy így gondoljam.

A francba, Carter Anthony!

– Ez fantasztikus! Minden akciót látni fogunk! – tapsolt Brooke.

– Igen. – bólintottam. – Fantasztikus. A lelkesedésem hiánya felkeltette a mellettem ülő férfi figyelmét. Rám nézett, és felvolta a szemöldökét.

– Bocsi – motyogtam, majd a pályára szegeztem a tekintetem.

Épp időben hallottam a bejelentést: – És itt jönnek a Farkasok!

Mindenki hangosan ujjongott. A szívem felpörgött, és egy ütemet kihagyott.

Előrébb dőltem a széken, hogy lássam, ahogy Carter csapata besétál a pályára.

Ó. Édes. Istenem.

– Kérsz bort? Rágcsát? – kérdezte Brooke, de nem válaszoltam, mert túl elfoglalt voltam.

Körülöttem az emberek még mindig különféle rigmusokat kiabáltak. Néhányan még azt is kiabálták, hogy szeretnének egy-egy játékost gyermekkel megajándékozni, és most már teljesen megértettem, miért ajánlják fel ezt olyan könnyen.

A háttérben hallottam, hogy Brooke mond valamit, majd a mellettem ülő férfi válaszolt. De a figyelmem és a tekintetem teljesen az előttem elterülő csodás látványra szegeződött.

Meg kellett volna kérdeznem Carter számát.

Nem mintha bántam volna, hogy keresnem kellett.

Úristen… ott volt, és annyira elképesztően jól nézett ki.

A szűk fehér nadrág szinte beleégett a szemembe.

Szűk.

Fehér.

Nadrág.

Hála az égnek a focimezért. Már amúgy is izmos volt felül, de a párnázat még keményebbnek és szexibbnek mutatta. A mezén a 32-es szám állt, mellette a csapat logójával. Az egyik karja alatt tartotta a sisakját.

Az egész csomag tökéletes volt ahhoz, amit az ember álmában elképzel…

– Csak el kellett volna mondania, mit visel, és ott lehettem volna a múlt heti meccsen. – Igen, röviden láttam már a focit a tévében, de sosem tanulmányoztam a mezüket… egészen eddig.

– Reagan – dorgált meg Brooke csípősen.

– Mi van? – kérdeztem, rátekintve. – Nem mondhatod, hogy egy ilyen cucc nem izgat fel.

Elsápadt, majd a homlokára tette a tenyerét.

A hátam mögül férfias nevetést hallottam, és megfordulva láttam, hogy egy idősebb férfi minket figyel. Elpirultam.

– Ó, bocsi még egyszer. Igazából nem vagyok a sportokért oda, de meg akartam próbálni.

– És a mez segít? – kérdezte a férfi, ajkai enyhén remegtek.

– Nos, igen. – bólintottam. Nem ismertem a férfit, így nem zavart, hogy őszinte legyek előtte. A mellette ülő fiatalabb férfi felnevetett.

– Reagan.

– Semmi baj – mondta a férfi.

Összehúztam a szemöldökömet a furcsa válasz hallatán.

– Mi az, hogy semmi baj? – kérdeztem, elpillantva a férfiról a barátomra, majd vissza.

– Semmi – válaszolta. – Szeretnéd, ha mesélnék egy-két dolgot a meccs alatt?

Ez annyira kedves volt.

Mosolyogva bólintottam. – Igen, kérlek. Bár a mezek elvonják a figyelmemet, így félúton elkalandozhatok, így, ha mesélsz róla, talán segít koncentrálni.

A sorban mind a három férfi jóízűen felnevetett.

Nem zavart. Egyébként lehet, hogy tényleg tanulok is valamit, hiszen nem az apám próbált tanítani. Más lesz. Apa mindig felidegesített, és túlságosan élveztem, hogy kínozhatom őt, így semmit sem tanultam.

– Örömmel – mosolygott, és tényleg nagyon kedves mosolya volt, így viszonoztam azt.

– Egyébként, Reagan vagyok.

– Én Patty – mondta, de olyan hangnemben, mintha azt várná, hogy ismerjem a nevét. Nem ismertem. Felvonta a szemöldökét, szeme csillogott a humortól. – A fiaim, Casper és Calvin.

– Hali! – integettem. Casper kacsintott, Calvin mosolygott, és felemelte az állát.

– Oh, szükségem lenne egy italra vagy tízre – mondta Brooke mellettem.

– Bocsi, ő…

– Már találkoztunk – mondta Brooke. – Amikor ájult voltál.

– Oké – nevettem, az arcom ismét kipirult. Hátradőltem a székben, és igazítottam a pólómon. Carter és csapata elkezdte felvenni a sisakját, és a pálya közepére sétáltak. A meccs elkezdődött.

A szemem sarkából láttam, hogy egy férfi Brooke mellé lép egy tálcával. Ő átnyújtott nekem egy műanyag poharat. Sör.

– Azt hittem, ezeket a büféből kell beszerezni – jegyeztem meg.

– Itt nem, drágám – mondta Patty.

– Király – néztem rá.

Casper kilesett a férfi mögül.

– Kinek szurkolsz?

– A Farkasoknak – vigyorodtam el.

– Igen, de van valaki a csapatból, akinek különösen?

Patty úgy nézett rá, amit nem értettem. Brooke köhögött valamitől, Calvin pedig mosolygott.

– Ah… Carter Anthonynak, gondolom.

– Gondolod? – kérdezte Calvin.

– Nos, nem. Úgy értem, Carternek szurkolok.

– Honnan ismered? – kérdezte Casper, ami újabb ingerült szemöldökráncolást váltott ki az apjából.

– Meglátogatta azt az iskolát, ahol tanítok.

– És meghívott a meccsre?

Hirtelen úgy éreztem, a tűz alá kerültem.

– Igen.

– Jegyeket is adott neki – tette hozzá Calvin.

– Fiúk, elég – figyelmeztetett Patty valamiért. Vajon ismerték Cartert?

– Ti ismeritek Cartert? – kérdeztem.

Casper és Calvin nevettek. Patty rázta a fejét feléjük.

Egy kürt harsant.

– Elkezdődött a meccs! – hívta fel Patty figyelmemet. Odafordultam.

 

*****

 

A foci fantasztikus sport volt. Bár néha félelmetes volt, olyan keményen játszottak. A pulzusom hevesen vert a végéig, aggódtam, hogy Carter valahogy megsérülhet. Persze a pár ütközés után voltak horzsolásai, de rendben lesz. Patty mindig megnyugtatott, amikor látta, hogy az ujjaimmal szorítom a karfát fehérre vált kézzel.

Brooke ugyanolyan érdeklődéssel követte a meccset, mint én, és Patty segítségével mi is sokkal jobban értettük a játékot a végére.

Tudjátok, még fel is pattantam párszor, és kiabáltam dolgokat, mint:

„Döngöljétek a földbe őket és tömjétek be a szájukat!” vagy „Vigyétek ki őket!”

A meccs végén hozzátettem: – Na nem vacsorára, csak a játékra.

Ez megnevettette a körülöttünk ülő férfiakat.

Közben megtudtam, hogy a mögöttünk ülő srácok Patty barátai és családtagjai voltak. Hogyan sikerült nekik ilyen jó helyet szerezniük a páholyban, azt nem tudtam, de Patty elmondta, hogy minden meccsen ott vannak, hogy támogassák a Farkasokat.

Ők igazi rajongók voltak, és örültem, hogy megismerhettem őket.

– Tetszett, Reagan? – kérdezte Casper, miután mindannyian felálltunk.

– Imádtam. Máskor is ki kell jönnöm.

– Szóval sikerült rajongót faragni belőled? – mosolygott Patty.

– Határozottan.

– Biztos, hogy nem csak a mezek hatása? – ugratott Casper.

Nevetve megráztam a fejemet.

– Nem. Őszintén élveztem. Köszönöm, hogy elviseltetek minket, újoncokat.

– Öröm volt – mondta Patty.

– Igen, szórakoztató volt – szólalt meg Henry, Patty testvére a hátam mögül.

– Különösen, amikor majdnem pofára estél a lelkesedésedben.

Ezen kuncognom kellett. Éppen akkor szereztek a Farkasok egy touchdownt, az utolsót, így megnyerték a meccset, és annyira izgatott voltam, hogy felmásztam a székre, és elkezdtem sikítani, mint sokan mások. Sajnos megcsúsztam, és ha Patty és Casper nem kaptak volna el, bizony a földön végeztem volna.

Brooke felé fordulva éppen meg akartam kérdezni, készen áll-e indulni, de láttam, hogy tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel bámul. Odapillantottam, amerre nézett, és megláttam Cartert, aki sisak nélkül futott felénk.

Mosolyogva integettem.

– Indulnunk kéne – suttogta Brooke.

– Miért? – kérdeztem. – Carter jön felénk.

– Pontosan – motyogta, de megértettem. Zavartan néztem rá.

– Reagan – szólt Carter. – Tetszett a meccs?

Bólintottam, odaléptem a korláthoz, megtámaszkodtam rajta, és azt mondtam: – Valójában igen. Gratulálok a győzelemhez.

– Köszi – vigyorgott. – Egyáltalán értettél belőle valamit?

– Igazából volt segítségem – mutattam hátra. – Patty fantasztikusan elmagyarázta, mi történik.

Ő is hátranézett. Kinyújtotta a kezét, és amikor Patty odalépett, kezet ráztak.

– Jó meccs volt – mondta Patty.

– Köszi, apa.

Apa.

Apa?

Apa!

Patty Carter apja volt? Nem, nem, nem.

– Reagan? – szólt Carter.

– Adj neki egy percet – válaszolta Brooke.

Apa.

Carter Patty gyereke volt.

Ó Istenem. Casper és Calvin.

Mindkettő C-vel kezdődött, és már régen össze kellett volna raknom, mivel mindannyian ugyanabba a rohadt középiskolába jártak, de nem tettem.

Testvérek.

Olyan átkozott hülye vagyok.

De ideges voltam. Kicsit kavarodott.

Várjunk… Carter családja hallotta, ahogy azt mondtam, mennyire szeretem Carter mezét.

Ó, édes pokol a földön! Ölj meg most!

Visszatértem a gondolataimból, és meghallom Carter kiabálását: – Nem mondtad el neki, ki vagy?

– Nem mondtad, hogy valaki más is jön a családi páholyba – mondta Casper.

Családi páholy?

A családi páholy.

Ja, hogy az Anthony családé.

– Nem akartuk megijeszteni Reagant – mondta Patty, ami kedves volt. De most már tudta, mennyire tetszik nekem Carter a mezben. Ráadásul a testvérei, nagybátyjai, és valószínűleg az unokatestvérei is tudták.

Remek. Nagyszerű.

– Nem volt időm elmondani, hogy Reagan és a barátnője csatlakozik hozzátok…

Ez az! Ez a kis szó megmenthetett.

– Barát! Igen, Carter barátja vagyok.

Basszus. Minden szem rám szegeződött.

– Egy barát, aki tetszik neked – horkantotta Casper.

– Csak barát – vágtam közbe egy mérges pillantással. Ekkor elhallgatott, de a szája megrándult, ahogy Patty, Calvin és a többiek ajkai is.

– Mi tetszik neki? – kérdezte Carter.

– Semmi! – kiáltottam. Aztán nevettem, és belebokszoltam Carter karjába.

– Mindenesetre, jó meccs volt, haver. Tényleg letaroltad őket.

 Ignoráltam a körülöttem hallatszó kuncogást és Brooke nyögését.

– Indulnunk kéne. Öhm, örülök, hogy mindenkit megismerhettem – kezdtem hátrálni.

– Reagan, el kéne jönnöd a házhoz. Szeretünk ünnepelni egy meccs után – ajánlotta Patty.

– Tényleg nem tudok, öhm, talán legközelebb.

Amikor nem halok meg szégyenemben.

– Reagan – kiáltotta Carter, de ekkor mind hallottuk, hogy a riporterek őt hívják. Ez már tényleg az én időm a menekülésre.

Kinyújtottam a kezem, és megragadtam Brooke-ét.

– Rossz személyt választottál a szökésedhez – mondta Henry mellettem, majd kuncogott.

Szemem tágra nyílt, elengedtem a kezét egy „Bocs” kíséretében, és közelebb léptem Brooke-hoz. A boszorkány úgy vigyorgott, mint egy bolond.

– Köszönök mindent – integettem, majd megfordultam, és kitaszigáltam Brooke-ot a kapun.

– Reagan – kiáltotta Carter, de úgy tettem, mintha nem hallanám, és mentem tovább.

Már félúton voltunk az autóhoz, amikor a még mindig mosolygó Brooke azt mondta:

– Nos, szerintem a család kedvel téged.