13.-14. Fejezet

 

 

 

 

 

TIZENHARMADIK FEJEZET

 

 

 

 

 

 

Fordította: Echo

 

 

 

REAGAN

 

 

Nem lesz gond?

Nagy gond volt.

A legnagyobb minden más közül, ami velem történt.

Carter Anthony beköltözik hozzám, és ez mind a szüleim hibája volt.

Ó, Istenem! Carter beköltözött az otthonomba, az én házamba, velem.

Illesz be egy csomó pánikrohamot. De nem engedhettem, hogy beköltözzön a szüleimhez; abban sem voltam biztos, hogy megtenné-e. Egyszerűen nem kockáztathattam meg. Nem élné túl. A pokolba, majdnem én sem. Oké, ez hazugság volt. Teljes szívemből szerettem a szüleimet, de más lenne egy kívülálló számára, aki állandóan velük marad. Carternek csak néhány órája volt velük; szorozd meg ezt az állandó idővel, és biztosan egy elmegyógyintézetbe záratná magát.

Lehetséges, hogy túlreagáltam, de valahogy igazolnom kellett a kitörésemet, amiért meghívtam, hogy nálam lakjon.

Brooke velem szemben ült a tanáriban, és csak bámult. Épp most meséltem el neki, mi történt, mivel sem előző este, sem aznap reggel nem beszéltem vele.

Pislogott, kinyitotta a száját, majd becsukta.

– Mondj valamit– követeltem.

– Én... – sóhajtott. Előrehajolt, könyökével az asztalra támaszkodva, és megdörzsölte a halántékát. – Hadd értsem meg ezt. – Bólintottam. – Te és Carter vacsorázni mentetek a szüleidhez, és a végén van egy Cartered, aki beköltözik hozzád a hétvégén?

– Igen.

Pislogott.

– Nos? – kérdeztem, a hangom felemelkedett, és amikor az emberek felénk néztek, meghúztam a vállamat.

Ekkor Brooke hátradőlt, a mennyezet felé emelte az arcát, és hangos nevetésben tört ki.

– Brooke– sziszegtem.

Kinyújtotta a kezét, felém integetett, és tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy hagynom kell, hogy átélje a jelenetét, különben soha nem fog megnyugodni, hogy értelmesen beszéljen.

Sóhajtva hátradőltem a székemben, és körbenéztem mindenkin, aki Brooke-ot figyelte. A szemem forgatva mondtam. – Ne törődjetek vele, végre elvesztette az eszét. – Néhányan megértően bólintottak, majd mindenki visszatért a dolgához. Kivéve Elenát. Ő továbbra is minket bámult. Integettem. Mivel nem nézett el, már éppen meg akartam fordítani a kezem, és bemutatni neki az ujjammal, mert nem volt hozzá kedvem, mivel pánikba estem, de Tom hirtelen megjelent előttem.

Felpillantva láttam, hogy rám mered.

Brooke nevetése elhalkult, amikor észrevette, hogy Tom mellette áll.

– Elvitted Cartert vacsorázni a szüleidhez– jelentette ki.

– I-igen? – haboztam, biztos voltam benne, hogy bármit is mondok, abban a pillanatban helytelen lesz.

– Carter Anthonyt– erősítette meg.

Bólintottam. – Ő és én, khm... barátok lettünk.

Összeszorult az állkapcsa. – Hol volt az én meghívásom?

Lassan pislogtam, ahogy Brooke tette percekkel azelőtt. – Tessék?

Felsóhajtott, a válla fel-le mozgott a mérete miatt. – Nem sok időt tölthettem vele, amikor itt volt. Engem is meg kellett volna hívnod, most meg apád hívogat, és azzal dicsekszik, milyen csodálatos volt, hogy Carter a házában volt. Hogyan etette, hogyan nevetett vele és hogyan ivott vele. Legközelebb számítok egy meghívásra.

– Öhm, oké… de ez így elég korrekt, mivel Carter úgy volt itt, hogy nem szóltál volna apának a látogatásáról.

– És megkapta azt az énidőt George Stutterfielddel a bevásárlóközpontban. Én csak egy olyan alkalomra vágytam, amikor dicsekedhetek. Egyetlen alkalomra, Reagan.

– Ki az a George Stutterfield? – kérdezte Brooke.

Tom feje ijesztően lassan mozdult, hogy Brooke-ra szegeződjön. – Nem számít– mondta gyorsan Brooke.

De már túl késő volt.

– Ki az a George Stutterfield? – kérdezte Tom felháborodottan.

Brooke nem szólt semmit, és nem is mozdult. Túl veszélyes volt.

– George Stutterfield a legjobb elkapó a… – részletesen elmondta, hogy ki volt George, de én persze teljesen figyelmen kívül hagytam, mert nem kellett tudnom ezt az információt. Ehelyett visszaültem a szendvicsemhez, és vártam, hogy befejezze.

Egy pillanattal később felkaptam a fejem. – Reagan?

– Tessék? – kérdeztem, miközben lenyeltem az utolsó falatot.

– Szólj, ha Carter még valaha együtt vacsorázik apáddal, hogy ott lehessek.

– Persze– bólintottam.

– Tudod– mondta Brooke, hogy magára vonja Tom figyelmét. A démoni tekintetéből tudtam, hogy a busz alá fog lökni, mivel magára hagytam, hogy foglalkozzon Tom George Stutterfielddel kapcsolatos kirohanásával. – Carter ezen a hétvégén Reaganhez költözik. El kellene jönnöd segíteni.

Egy ideig úgy tűnt, hogy Tom nem lélegzik. Az arca élénkvörösre változott. Úgy nyitogatta a száját, mint egy oxigénhiányos hal.

– Tom, jól vagy? – kérdeztem.

– Carter– csak ennyit mondott.

– Igen. Így van, Carter– mondtam gyengéden.

– Hozzád költözik?

– Igen– bólintottam. Miért nézett ki úgy, mintha épp most rúgtam volna bele egy kiskutyába? – Ez problémát jelent neked?

– Te. Balesetveszélyes vagy. Megsebesítheted.

Felhorkantam. – Jól lesz.

Hirtelen kihúzta a Brooke melletti széket, és belerogyott, miközben magában motyogott. – Mindenki őrült körülöttem.

– Minden rendben lesz– nyugtattam meg, mire dühösen meredt rám. Persze, hogy nem hitt nekem. – Nem fogom bántani. Nem lesz háztűz, akadályok, vagy csúszós csempék, amelyeken megsérülhet, így továbbra is focizhat, amíg velem lakik.

– Megígéred?

A szemeimet forgatva bólintottam.

– Reagan, ígérd meg! – morogta.

A francba! Be kellett tartanom az ígéretemet. Nem voltam a legrendszeretőbb ember, de gondoskodom róla, hogy ne hagyjak szét semmit, amiben Carter eleshetne. – Rendben, jó. Megígérem.

– Jó. – Felállt. – Szombaton nálad leszek. Gondolom, szombaton lesz, mivel Carternek vasárnap meccse van.

– Igen.

– Remek. Korán reggel ott leszek.– Azzalelsétált.

– Ne túl korán! – kiáltottam. Leintett.

Brooke-ra pillantottam; önelégült mosoly volt az arcán. – Ez nem volt szép.

– Az sem, hogy ott hagytál, hogy meghallgassam. Különben is, a saját szórakoztatásomra is tettem. Szombaton csak azért tervezek ott lenni, hogy lássam, ahogy Carternek hízelegnek. Tényleg ennyire rossz volt az apád?

Összerándultam. – Rosszabb. Megölelte Cartert, mielőtt elmentünk, és biztos voltam benne, hogy meg fogja csókolni az arcán, amíg vissza nem húztam.

Brooke kuncogni kezdett. – Alig várom a szombatot.

– Én nem– motyogtam, és belekortyoltam a gyümölcslevembe.

– Ugyan már, jó lesz Carterrel élni.

Értetlenül néztem rá. – Tényleg?

– Rendben– elmosolyodott. – Ez egy katasztrófa, ami csak arra vár, hogy megtörténjen.

Igen. Igen, az volt.

 

– RENDBEN, OSZTÁLY, NÉZZÜK ÁT ÚJRA AZ ELSŐ SORT. Aztán el kell mondanotok, mit jelent ez a nőkkel kapcsolatban. ,,Általánosan elismert igazság, hogy egy jó vagyonnal rendelkező nőtlen férfinak szüksége van feleségre.”

Wesley felemelte a kezét.

– Igen? – kérdeztem, és rámutattam.

– Ez azt sugallja, hogy a nőknek a pasikra kell mászni, mivel megérdemlik minden nő figyelmét, mert ő dúskál a pénzben.

Édes Istenem!

Sóhajtva mutattam Bradlyre, éppen amikor leengedte a kezét. – Bocsánat, tanárnő. Ugyanezt akartam mondani, mint Wesley.

Összeszorított fogakkal mentem tovább. – Ezt felejtsd el. Következő…

– Tanárnő? – kiáltotta Jenifer.

– Igen?

– Igaz, hogy Mr. Anthony beköltözik önhöz?

Elsápadtam. Még éreztem is.

A diákok elkezdtek suttogni egymás között.

– Tényleg? – kiáltotta Michael.

– Kizárt– hallottam egy fiú diákot.

– Az nagyon klassz lenne. Dögös– mondta egy lány.

– Talán rá tudná venni, hogy bejöjjön– említette valaki más.

– Osztály! – szólítottam őket, magamhoz térve a sokkos állapotomból. Mindenki elcsendesedett. – Jenifer, hol hallottad ezt?

– Hallottam egy beszélgetést.

– Kit?

Elmosolyodott. – Nem tudom megmondani.

A francba, így nem fogom megtudni, kit kell megölnöm.

– Szóval igaz? – kérdezte Michael újra.

Hazudjak nekik? Nyilvánvalóan nem látták a cikket, és mivel senki más nem vette észre, így szerencsére büntetlenül hazudhattam egy kicsit.

Biztonságosabb lenne így nekem és Carternek?

De nem szerettem hazudni… nagyon. A kicsi diákjaim rendben voltak, például amikor azt mondtam nekik, hogy a másodfokú egyenletek fontosak, és jobban kellene igyekezniük matekból, hogy megtanulják őket. Akkoriban csak sajnáltam Harroldot, az idősebb matektanárt, aki azóta már elment, mert nem akarta többé elviselni a kis semmirekellőket.

– Ööö…

Mit is mondtam?

Életemben először kívántam, bárcsak Tom berontott volna, hogy megnézzen, vagy valaki meghúzta volna a tűzjelzőt. Bármi jó lett volna, ahelyett, hogy minden egyes szem rám szegeződött volna, amíg a válaszomra vártak.

Úgy éreztem, mintha a tekintetük beleégett volna az agyamba.

Kis szarosok.

– Oké, szóval a helyzet az… – A fenébe is.– Carter nehéz helyzetben volt, és felajánlottam neki egy szobát csak egy rövid időre. – Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb rájönnek, és valószínűleg jobb lenne, ha tőlem hallanák, így semmi sem ragadható ki a szövegkörnyezetből. De az is lehet, hogy csak arra használják fel ezt az időt, hogy kimaradjanak a munkából.

Újra elkezdtek szédítő hangon egymással beszélgetni.

Ekkor valami más járt a fejemben. Mi fog történni, ha Elena megtudja? Nem akartam megtudni, mert biztos voltam benne, hogy arra fog vezetni, hogy nem lélegzem.

Lehet, hogy túlreagálom, de óvatosnak kell lennem.

– Csendet! – kiáltottam. Amikor megtették, hozzátettem. – Ez az információ nem hagyhatja el ezt a termet. – Bradly felemelte a kezét. – És nem, Bradly, egyikőtök sem jöhet át vacsorázni. – Leengedte a kezét.

Kit akartam becsapni? A pletyka, vagyis az igazság, a nap végére az egész iskolában el fog terjedni.

A gyomrom összeszorult.

Reméltem, hogy Brooke egy szép koporsót választ ki nekem.

Összerezzentem, amikor megszólalt a csengő. Feszült idegekkel léptem ki a tanteremből a nap végén. A diákjaimnak biztosan nem volt idejük terjeszteni a pletykát, mielőtt vége lett volna az iskolának. Hétfőnként én voltam az utolsó órájuk aznap. Egymás után három angolóra általában megölne egy diákot, de ez az osztály mintha nem bánta volna.

Éppen befordultam a sarkon, belépve a szabadságba vezető utolsó folyosóra, amikor Elena kilépett elém. Felsikoltottam. Mereven nézett rám.

– Carter beköltözik hozzád.

– Mi? Tényleg? – fújtattam. – Nem tudtam.

A tekintete elsötétült. – Ne játszd a hülyét velem.

Megfeszült vállaim lehullottak. – Oké. Igen, beköltözik. Nem azért, mert bármi is lenne köztünk, csak barátok vagyunk. – Úgy éreztem, muszáj elmondanom neki, mert nem akartam, hogy azt higgye, az exe után kutatok… és legbelül, nagyon legbelül nem akartam megbántani az érzéseit. Oké, talán azért is mondtam, hogy ismét emlékeztessem magam, Carterrel csak barátok voltunk.

Felderült az arca, majd felnevetett. – Azt hitted, azt hiszem, van valami köztetek. Ó, ez vicces.

Kiegyenesedtem, és összeráncoltam a szemöldökömet. – Nem is olyan vicces.

– Az. Csak el akartalak kapni, és rá akartalak venni, hogy szólj Carternek, ha inkább hozzám akarna költözni, biztos vagyok benne, hogy jobb lenne, mint veled.

Komolyan gondolta, vagy csak hülye volt? Nevetett rajtam, mégis szívességet akart tőlem.

Folytatni akartam a hülyeséget.

– Persze, Elena, megemlítem neki. De miért nem hívod fel egyszerűen?

Megmerevedett. – Nem kérdeztem meg a számát.

– Ó, nem adta meg neked? – kérdeztem gonoszul. Aztán hozzátettem. – Hm.

– Hm? Mit jelent az, hogy hm?

– Semmit. – Szünetet tartottam. – Csak, ha Carter akarta volna, hogy megtudd a számát, megadta volna. Szóval, mivel nem adta meg a számát, nem hiszem, hogy összeköltözne veled, de ettől függetlenül átadom az üzenetedet.

Zavartan nézett rá. – Mindegy – vágta oda, majd megkerült, és elsétált.

Őszintén szólva nem tudtam, ki nyert, vagy hogy bárkinek is nyernie kellett-e. Az Elenával való beszélgetés engem is annyira összezavart, mint őt a szavaim.

Csak örültem annak, hogy megértette, Carter nem fog hozzá beköltözni. Legalábbis azt hittem, megérti.

Hazafelé menet nem tudtam nem arra gondolni, hogy Elena mennyire viccesnek találta, hogy Carter érdeklődik irántam.

Brooke szavai alapján volt rá esély, hogy Carterrel többek lehetünk, mint barátok, de nem tudtam rágondolni, főleg mivel Carter hozzám költözött.

Lakótársak leszünk, és kész.

Így kellett gondolkodnom, hogy legyőzzem a túlizgatottan dobogó szívemet.

Carter Anthonyval élni vagy csodálatos lesz, vagy a végem.

Gondolataim egy pillanatra megálltak, amikor egy új gondolat ugrott be kéretlenül. Mi van, ha haza akar vinni valakit? Nem voltam biztos benne, hogy képes lennék ezt kezelni. Valószínűleg ki kellene rohannom, és keresnem kellene egy idegent, akit hazavihetnék, és akivel lefeküdhetnék, hogy ne higgye, hogy a párnámba zokogok, amiért megdugott egy nőt.

Ó, te jó ég! Mire gondoltam?

Szexelni egy idegennel?

Miközben Carter egy másik nővel kamatyol a házamban?

Igen, meg fogok őrülni Carterrel egy fedél alatt élve. Lehet, hogy még jobban megőrülök, mint amilyen már amúgy is voltam.

 

 

 

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

 

 

 

 

 

 

Fordította: Echo

 

 

 

REAGAN

 

 

Túl gyorsan eljött a szombat. Túl gyorsan. Carter meghívott engem és Brooke-ot valami jótékonysági meccsre péntek estére, de még nem akartam Carter családjával találkozni, ráadásul ki kellett takarítanom a vendégszobát. Ezzel együtt még több félelem által lettem bombázva, mert amikor felajánlottam Carternek a szobát, elfelejtettem, milyen közel van az én szobámhoz. Vagyis közvetlenül mellette. Mi van, ha maszturbálnom kell? Meghallja? Vagy ha kifújom az orromat? A legrosszabb az egészben, mi van, ha finganom kell? Nem engedhettem el egyet sem, hátha Carter meghallja a falon keresztül. Nem voltam biztos benne, milyen vastagok a falak, de nem kockáztattam meg, hogy elengedjek egyet is.

Istenem, a hasam még a végén meg fog utálni.

Már úton volt, mivel az idegeim teljesen kiakadtak.

A hangos kopogás a bejárati ajtómon rángatott ki az ágyból. Felgyorsult a pulzusom. Még csak reggel hat óra volt. Carter nem lehetett már itt.

Végigvonszoltam a kimerült testemet a folyosón, majd be a nappaliba. Lepillantva rájöttem, hogy valószínűleg fel kellett volna öltöznöm; még mindig rajtam volt a hálóingem és az alvózoknim. Kikukucskáltam a nappali ablakának függönyén keresztül a bejárati ajtó mellett, és visszatartottam a lélegzetemet. Csak Tom volt ott.

Tom?

Mi a fenét keresett itt ilyen korán?

Odamentem az ajtóhoz, kinyitottam és kitártam, nem törődve azzal, hogy hogy nézek ki, hiszen Tom volt az.

– Itt van már? – Ez volt az első dolog, amit kimondott.

– Jó reggelt neked is– intettem a ruhám felé. – Úgy néz ki, mintha itt lenne és beköltözne, amikor én csak most keltem ki az ágyból, és még csak reggel hat óra van?

Végignézett a pizsamámon. – Hm, akkor én főzöm a kávét. – Elnyomakodott mellettem, és a konyha felé indult, miközben a válla fölött odakiáltott. – Jobb, ha felöltözöl, mielőtt mindenki megérkezik.

Elsápadtam a „mindenki”-re, de Tommal már nem bírtam mit kezdeni. Ahelyett, hogy visszabújtam volna az ágyba, pedig igazából ezt szerettem volna, inkább morgolódtam magamban a durva korán érkező emberek miatt, és visszamentem a szobámba, hogy felkapjak egy cicanacit és egy hosszú felsőt.

Épphogy kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, amikor meghallottam a dörrenést. – Mi a fenét keresel itt?

– Herb– figyelmeztette anya.

– Micsoda? Nem lehet itt. Ez az én napom. Az én Carterem és az én lányom.

Tom gúnyolódott. – Ő az én alkalmazottam és az én Carterem, akivel én találkoztam először.

A francba! Bedobtam a piszkos ruháimat a mosókonyhába, miközben elszaladtam mellette a konyhába menet. Apa felém fordult, amint beléptem, és rákérdezett. – Te hívtad meg?– Rámutatott Tomra, aki a pultnak dőlt, és vigyorogva kortyolgatta a kávéját.

– Brooke-ot hibáztasd. Ő említette meg neki.

– A francba! Ez az én pillanatom– mondta apa, topogva a lábával.

– Herb, miért nem kezdesz el a korodnak megfelelően viselkedni, és lépsz túl rajta? – javasolta anya.

– Egyetértek– jelentettem ki. – Ti ketten abbahagyhatnátok egymás gúnyolását, és megölelhetnétek egymást, különben... megmondom Carternek, hogy nem költözhet be, és nem lehetünk barátok. Akkor egyikőtök sem láthatja őt.

Apának és Tomnak is elállt a lélegzete.

– Rendben. Megbocsátok neki George miatt, ha ő is megbocsát nekem, hogy nem szóltam neki Carter iskolába való érkezéséről – mondta Tom; jobb lett volna, ha nem mered apára, miközben ezt mondja. Bár apa is ugyanolyan rosszallóan viselkedett, és visszabámult.

– Rendben– vágta rá apa.

– Na, drágám– figyelmeztette anya, miközben kávét készített magának, Tom pedig átnyújtott nekem egyet. – Van mára már akcióterved? Tudod, mit hoz? Lesz elég hely a házadban a holmijainak?

Felsóhajtott, amikor üres tekintettel bámultam rá, és nagyokat kortyoltam a kávémból.

– Jézusom– nyögte Tom.

– Reagan, tudsz valamit arról, hogy mit hoz Carter magával? – kérdezte apa.

– Ööö… nem.

A hét folyamán igazából nem is beszéltünk. Volt pár üzenet itt-ott, de semmi arról, hogy beköltözik. Gondoltam, azért, mert valószínűleg tudta, hogy bizonytalan vagyok benne, még azután is, hogy ráerőltettem, szóval talán azért nem hozta fel, mert félt, hogy elijeszt. Én viszont elég jól megoldottam ezt egyedül.

Két hete voltunk barátok.

Két. Hete.

És beköltözik.

Egy jó dolog volt benne, hogy legalább tudtam, hogy nem gyilkos. Túl sokat volt a nyilvánosság előtt ahhoz, hogy elmenjen és megöljön valakit. De ezen kívül nem sokat tudtam róla. Focizott. A középiskolában Elenával járt. Szerette az akciófilmeket és a dokumentumfilmeket, és valami furcsa oknál fogva a barátom akart lenni. És olyannak fogadta el a családomat és engem, amilyenek voltunk. Nos, eddig így tett.

Rendben, túl kellett élnem a napot, és meg kellett néznem, hogy Carter számára még mindig rendben van, hogy itt éljen. Főleg miután több időt töltött el velem és a családommal.

A bejárati ajtó kinyílt, és biztos voltam benne, hogy a szívem hevesen kalapált a mellkasomban. Kinéztem a reggelizőablakon, és láttam, hogy Brooke belép. – Jó reggelt! – kiáltottam, megkönnyebbülve, hogy még nem Carter az. Még az első kávémat sem ittam meg.

– Reggelt, egy autó áll meg a ház előtt. Azt hiszem, Carter az.

A francba!

Csörgést hallottam mögöttem. Megfordultam, és láttam, hogy Tom bögréje a pulton van, és ő meg apa mozognak. A konyhaajtóban ragadtak, és mindketten lökdösődtek.

– Engedj át! – csattant fel apa.

– Te engedj át! – vakkantotta Tom.

Brooke belépett a nappaliba, meglátta Tomot és apát, akik szenvedtek, és nevetni kezdett. Apának sikerült először átjutnia, és a bejárati ajtó felé rohant. Útközben Brooke-ra meredt. – Majd még beszélünk. – Mielőtt válaszolhatott volna, már kint is volt, Tommal a nyomában.

Brooke rám és anyára nézett. – Miről van szó?

A szememet forgattam. – Megharagudott rád, amiért elmondtad Tomnak, hogy Carter beköltözik.

– Óh!– Elvigyorodott.

Anya felsóhajtott. – Gyerünk, jobb, ha kimegyünk, mielőtt elkezdenek veszekedni azon, hogy Cartert hozzák-e be, vagy a holmijait.

– Jó ötlet– bólintottam, és gyorsan megittam a kávémat, mielőtt kimentem elébe, közvetlenül Brooke mögött. CsakhogyBrooke hirtelen megállt, így beleütköztem, majd anya belém. Mindannyian előrebotorkáltunk. Nevetés tört ki korábban befeszült testemből, amikor rájöttem, mi késztette Brooke-ot a fékezésre. Apa és Tom Carter előtt álltak, és egyszerre próbáltak beszélni. Carter láthatóan zavartan nézett oda-vissza a férfiakra, mintha egy teniszmeccsen lenne. Azonban nem hiszem, hogy ez a jelenet állította volna meg Brooke-ot. Hanem az, hogy Dustin állt Carter mellett.

Tom és apa is hízelegtek neki. A fenébe, Dustin még el is pirult valamitől, amit az egyikük mondott, amitől Carter kuncogott.

– Meg kell mentenünk őket – suttogtam anyának és Brooke-nak.

– Csapjunk bele! – Anya bólintott, és megropogtatta az ujjait, mintha azt gondolná, hogy verekedésre számíthat. Ő lépett előre először. Én követtem, majd megfordultam és láttam, hogy Brooke egyhelyben maradt. Megfogtam a kezét, és magammal vonszoltam.

– Az ő vesztesége, emlékszel? – motyogtam neki, ahogy közeledtünk.

– Igen– bólintott.

– Jó reggelt! – kiáltotta vidáman anya. – Herb és Tom, mit gondoltok, ti ketten hátra tudtok lépni, és átengeditek a srácokat?

Megtették, halkan panaszkodva.

– Szia! – mondtam erőtlenül legyintve. – Ah, a szüleim által rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit hozol. Jön egy teherautó még több holmival?

A teherautója úgy tűnt, tele volt pakolva, de biztos voltam benne, hogy egy olyan embernek, mint Carter, több holmija is volt. Például bútorok.

– Nem, ennyi. Azt hittem, bútorozott lesz a házad, ezért nem foglalkoztam semmivel, csak néhány személyes holmival. Elpakolom a bútoraimat, ha találok bérlőt, és miután a saját lakásomban leszek, akkor mindent odaviszek. Ez rendben volt, ugye? Vannak bútoraid?

Mosolyogva forgattam a szemeimet. – Igen, még egy pótágyam is, hogy ne kelljen a földön aludnod. – Most már azt kívántam, bárcsak ne lett volna. Akkor felajánlhattam volna, hogy megosztom az enyémet, mint egy jó lakótárs, akivé válni fogok. Egy fejcsóválással tapsoltam. – Akkor kezdjünk hozzá, és pillanatok alatt kész lesz. – Azon tűnődtem, hogy vajon nálam tarthatnám-e Brooke-ot és a szüleimet, még Tomot is, egész nap, miután berendezkedett, hogy ne kelljen egyedül lennem vele.

Aztán persze hozzá kell szoknom.

Habár, biztos voltam benne, hogy találok más elfoglaltságokat is, amik lekötik a figyelmemet, mint például moziba járást, vagy esetleg kutyasétáltató vállalkozást indíthatok. Valójában nem, Fozzie lebeszélt erről az ötletről. De volt pár órám, hogy valami mást gondoljak ki.

– Szia, Dustin, segíteni jöttél? – kérdeztem.

– Persze, de nem is tudtam, hogy már ennyi segítséged van. Szia, Brooke!

A szemem sarkából észrevettem, hogy Brooke feszült. Az arca elvörösödött, és kibökte. – Hogy van Benjie?

Dustin elmosolyodott. – Jól van. Ezen a hétvégén az anyukájával van.

Brooke bólintott.

Minden elcsendesedett.

– Rendben– mondtam. – Tom és apa, mivel már találkoztatok mindkét sráccal, miért nem kezditek el kipakolni Carter teherautóját? – Nekiláttak a munkának, és csak néhányszor vesztek össze azon, hogy ki fogja levenni a ponyvát. – Dustin, ő az anyukám, Elaine. Anya, Dustin. Szintén focista.

Dustin odalépett, megfogta anya kinyújtott kezét, majd az ajkához emelte, és megcsókolta a kézfejét. Anya álmodozva felsóhajtott.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Elaine.

Anya kuncogott. – Szintúgy, Dustin.

– Elaine! – vakkantotta apa. – Gyere ide! – Apa most először meredt Dustinra. Legnagyobb rémületemre anya pukedlizett Dustin előtt, és apa felé indult. Apa a feje fölött meredt Dustinra.

Carter nevetett. – Úgy tűnik, még mindig én vagyok a kedvence.

– A francba! – jegyezte meg Dustin mosolyogva.

Apa tudta, hogy anya csinos. Azt mondta nekem, hogy ez az ő terhe, mióta sikerült megszereznie anyját; tudta, hogy el kell viselnie minden férfit és a kutyáját, akik utána nyáladzanak. De ez nem akadályozta meg abban, hogy azzá a birtokló hímmé váljon, akit magunk előtt láttunk.

Édes Istenem... épp végighúzta az ujját a torkán Dustin felé.

– Apa! – kiáltottam. – Ne fenyegesd!

Fújtatott, felkapott egy dobozt, és követte Tomot és anyát a házba.

– Dustin, bármit is látsz vagy hallasz ma itt, kérlek, ne félj. A családom egy kicsit...

– Őrült– mondta Brooke vigyorogva. – Ezért szeretem őket.– Aztán a fenekemre csapott, és elkocogott Carter teherautójának platójához.

– Rendben, bébi. Ameddig ez a családban így van, hogy seggeket csapkodnak, addig hozzászokhatok... A francba!– köhögött, amikor Carter oldalba bökte könyékkel. – Megtartom a kezem. – Megrázta a fejét, és Carterre meredt, miközben elhaladt mellette.

Egymásra meredtünk.

– Öhm, még mindig rendben van számodra, ha itt maradsz?

Kérlek, mondj nemet, és fuss az életedért.

– Igen– mosolygott. A térdem remegett.

– Oké. Akkor, á, csináljuk.

– Úgy érted, hogy beköltözöm? – kérdezte.

Zavartan oldalra billentem a fejem. – Igen, mi mást gondolhattam volna?

– Semmit– rázta meg a fejét, majd odament a saját dobozáért.

Követtem őt, és megkérdeztem. – Hol fogod tárolni a holmijaidat, amikor kiadod a lakásodat? – A teherautója tele volt, és magasra volt pakolva. Megfogtam egy kisebbet és egy párnát a hátsó ülésről.

Ami nagyon rossz húzás volt.

A párna olyan illatú volt, mint ő.

Legszívesebben az orromhoz emeltem volna, és mélyet szippantottam volna.

Csak egy szippantás.

Nem, Reagan, furcsának fogsz kinézni.

Amikor azonban Carter elindult előttem az ösvényen, megragadtam az alkalmat, az orromhoz emeltem, és mély levegőt vettem.

Kavargott a gyomrom.

Carter Anthony illatára bármelyik nő masztrurbálna.

– Dustin… Az imént megszagoltad a párnámat?

Jaj, lebukás.

Biztosan hátranézett a válla fölött.

Pánikba esve idegesen felnevettem, felhorkantam, gúnyolódtam, és a szememet forgattam. – Nem– mondtam, majd bűntudatosan a földre dobtam a párnát. Aztán eszembe jutott, hogy az az ő párnája, és ez udvariatlan volt, ezért gyorsan a csípőmre igazítottam a kisebb dobozt, és felvettem. Csak hogy magam mellett tartottam.

Carter rám vigyorgott, miközben forróság öntötte el az arcom. Aztán kuncogott, mielőtt megfordult volna és folytatta. – Azt mondtam, hogy vagy Dustin ajánlata lesz, vagy vehetek egy tárolóegységet.

Megragadtam az alkalmat, hogy túllépjek a zaklatós mozdulatomon, és gyorsan megjegyeztem. – Van egy garázsom, amiben alig van valami. Azt is használhatod, ha eljön az ideje.

– Köszi.– Meleg mosollyal bólintott.

Beléptünk a házba, és a bennem élő háziasszony átvette az irányítást. – A ház nem olyan nagy. Ez a nappali. Balra található az étkező és a konyha. Aztán rögtön a folyosó végén következnek a hálószobák, a fürdőszoba és a mosókonyha. Megmutatom a szobádat. – Átmentem a nappalin a folyosóra, majd elmentem a fürdőszoba mellett a ház második hálószobájához.

– ...egyszer azt mondta nekem, hogy nem szereti, ha a heréi korlátozva vannak, ezért is bokszeres típus. Én a feszesebb típusú bokszereket szeretem... hátha valaki esetleg kíváncsi lenne– mondta Dustin, miközben felvett néhány bokszeralsót egy dobozból.

– Nem voltunk– felelte apa.

– Jézusom, Dustin! – kiáltotta Carter. A bokszeralsói után ugrott, kitépte a kezéből, visszadobta a dobozba, és becsukta. – Neked semmi sem szent?

– Micsoda? Mi itt mind pasik vagyunk...

– Hé! – csattant fel Brooke.

Dustin összerándult. – Hoppá, bocsánat, elfelejtettem, hogy a szobában voltál.

Brooke összeszorította az állkapcsát, a földre dobta a kicsomagolásra váró dobozt, majd kiviharzott. Hogy meri felzaklatni? Odamentem Dustinhoz, letettem a dobozt az ágyra, majd fejbe vágtam.

– Ez meg miért volt? – kiáltotta.

Egy dühös pillantással megráztam a fejem, majd megpördültem, hogy követhessem Brooke-ot. De gyorsan visszafordultam, és letettem az ágyra Carter párnáját, amit addig a mellkasomhoz szorítottam.

– Ti ketten nem tudjátok, mibe keveredtetek velük– hallottam Tomot beszélni.

Apa felhorkant.

– Mit tettem? – kérdezte Dustin.

– Mindig ilyen hülye? – kérdezte apa.

Még mielőtt beléptem volna a nappaliba, meghallottam Carter „Aha”-ját. Bementem a konyhába, mivel Brooke sehol sem volt. Ott állt anyával.

– Miért nem pakolod ki a holmikat, anya?

Gúnyosan elmosolyodott. – Apád nem akarta, hogy a szobában legyek, amíg Dustin ott van. Lefokoztak a kávé- és nassolnivaló-feladatra.

– Talán így a legjobb. Egy seggfej. – Brooke-ra pillantottam; a tekintete a padlóra szegeződött. – Jól vagy?

Kifújta a levegőt. – Jól.

– Mi történt? – kérdezte anya. Kissé megráztam a fejem. Bólintott. – Az egyetlen tanács, amit mindkettőtöknek adhatok anélkül, hogy pontosan tudnám, mi folyik itt, az az, hogy a férfiak hibázhatnak, sokat, és néha jobb, ha egyszerűen megbocsátjuk a butaságukat. Máskor jobb, ha megfizettetjük velük, miközben könyörögnek a megbocsátásért.

Brooke kiegyenesedett. – Egy másik lehetőség az lenne, hogy ma este elmegyek, beszívok, és lefekszem valakivel, hogy túltegyem magam ezen.

Anya tágra nyílt szemekkel nézett rám. – Ó, talán. Úgy értem, nem kötődsz senkihez, de győződj meg róla, hogy nem bűnöző, és védekeztek.

Hűha, anya tényleg hangzatos tanácsokat adott... néha.